Forrás: Vujity Tvrtko facebook oldala
Megosztom másokkal is:

Amikor feketébe fordult a Nap, s mégis megéri SZERETNI


Pár órával ezelőtt, magyar idő szerint szombaton hajnalban, itt, az Egyesült Államokban Szenczy Sándor lelkipásztor, a Baptista Szeretetszolgálat emeritus elnöke megtért Istenhez, akiben a legjobban hitt, s elköltözött oda, ahová már a földi létben is tartozott.

Jóságával és szeretetével Ő ezen a világon is a Mennyország lakója volt. A földi Mennyországé. Mert Sándor maga volt a megtestesült jóság és szeretet. Ő volt az EMBER, aki mindig ki tudta mondani azt a szót, hogy „SZERETLEK”; és Ő volt az, aki szavakkal leírhatatlan erőt és bátorítást adott a szenvedőknek.

Eddig tartott a testi erő, elköltözött hát a lélek vándora; ám szívének szeretete ott ragyog mindazokban, akiket valaha erősített, megsegített.

Szenczy Kati sokkal több, mint „csak” egy társ, feleség. Ő a minden. S a minden egyszerre suttogó és könnyes, ám Isten akaratában megnyugvást találó szavai szerint a végső búcsú gyönyörű volt. Fájdalmasan gyönyörű, emberségesen méltó. Sándor hosszan tartó küzdelme, hatalmas vándorlása a mai napon szerettei körében, lágy zenét hallgatva ért véget, ám életműve itt marad közöttünk.

Amíg csak élünk. Az utolsó órákban még énekelt Neki a kicsi unokája, s Ő -mint mindig- mosollyal nyugtázta a szeretetet…

Hadd lépjek ki egy pillanatra a gyász keserűségéből, a búcsú fájdalmából. Két évvel ezelőtt a Csendes-óceán hatalmas vize mellett, Nanakuli partján sétáltam, amikor vidám forgatagra lettem figyelmes. A parton sátor emelkedett, az asztalok ételektől roskadoztak, a népes társaság egyenpólót viselt, az asztalfőn polinéz zenekar játszott,a sokaság az ukulele hangaira táncolt.

Az egyenpólókról ugyanannak az embernek a szemei mosolyogtak le rám. Odaléptem a forgataghoz.

-Ünnepeltek? – kérdeztem egy testesebb polinéz férfit. Azt azonnal láttam, hogy nem ballagási ünnepségen vagyok, s nem is diplomaosztót ülnek, hiszen a képen az ember jóval idősebb volt egy iskolásnál.

-Igen, ünnepelünk! – húzta széles mosolyra a száját a hatalmas termetű, göndör hajú ember, hatalmasat kortyolva a koktélos poharából.

-Születésnap, esküvő? – érdeklődtem tovább.

-NEM, temetésen vagyunk! – válaszolta az idegen, s megfagyott tekintetemet látva azonnal magyarázatba kezdett.

-Ő volt a mi nagy Ohanánk, vagyis a családunk feje. Isten most magához szólította. Hamarosan az óceánba szórjuk hamvait, ám addig is, akkor is, és azután is ünnepeljük őt, mert boldogok vagyunk, hogy ismerhettük, szerethettük, s hálásak vagyunk azért, hogy taníthatott minket. Büszkék vagyunk, hogy vele lehettünk, így most megünnepeljük az életét.

Nanakuli óta ez a találkozást járt a fejemben, ha Szenczy Sándorra gondoltam. Ez, és az út, amit bejárt. Útjáról, harcairól, hitéről és szeretetéről csaknem négy évvel ezelőttig mindent tudtak az emberek, onnantól kezdve már szinte semmit. Csak mi, alig néhányan követtük emberfeletti küzdelmét.

Némán, csöndesen, hatalmas tisztelettel. Mert az az út, amit bejárt, példátlan volt. Nem egy misét, s nem egy könyvet érne az egykori sajószentpéteri fiú története, aki utcafiúként, alkohollal a kezében kezdte, vasúti vagonokban folytatta, hogy aztán az egyik legnagyobb hatású magyar lelkipásztor, és igazi emberóriás váljék belőle.

Nem tagadom, nekem Szenczy Sándor volt életem EMBERE, Hőse, Példaképe, Támasza és Oszlopa! Isten igaz hírnöke, aki betegségében, gyenge testében is A LEGNAGYOBB volt!
Három és fél éve már, hogy budapesti szobája üres, illetve dehogy üres, csak Ő már nincs volt ott. Emlékei viszont betöltik a teret.

A vitrinben Németh Szamira első magyar útlevele. A szomáliai háborús árváé, akinek magyar apját kivégezték a bőre színe miatt, akinek testét megcsonkították, 18 évesen erőszakkal férjhez adták… hogy aztán Sándornak hála megmenekülhessen a pokoltól…
Chuck Norris cowboy kalapja.

A világhírű szupersztáré, akinek Magyarországra érkezésében csak Sándor hitt, mi mindannyian megmosolyogtuk, hogy aztán tátott szájjal figyeljük minden idők legsikeresebb Cipősdoboz Akcióját, s a pörgőrúgások királyának nagyszerű szerepvállalását.

Ott van a vitrinben Észak-Korea legmagasabb állami kitüntetése is, amely alig érdekelte Sándort. Ő segíteni ment a világ legelképesztőbb diktatúrájába, hogy ott kisgyermekeket mentsen meg, szó szerint az éhhaláltól.

Ott sorakoznak az amerikai elnökök képei és levelei: Carter elnök, idősebb és ifjabb Bush elnök ott mosolyognak Szenczy Sándor mellett, akinek még Bill Clinton is levelet írt.
A szoba falán még egy fénykép. Dzsihojevék ölelik a baptista pásztort. Annak a csonkán maradt családnak a tagjai, akik túlélték a túlélhetetlent.

2004. szeptember 1-én egy Beszlán nevű kisvárosban csecsen terroristák elraboltak egy egész iskolát. 1.100 diákot, tanárt és szülőt zártak be az iskola tornatermébe. Az orosz alakulatok elrontották a mentőakciót, 333 ártatlan ember lelte halálát.

És ment a pásztor, ment előre, hogy öleljen, segítsen, s kimondja tízszer, százszor, ezerszer: SZERETLEK!

2018 novembere

Chicagoban tartottunk közös előadást, mint oly’ sokszor. Sándor ott panaszkodott először. Azt mondta, hogy mindent elfelejt. Azt is, hogy hol parkolt a kocsijával. Nyugtatgattam, hogy azt én is mindig elfelejtem.

Aztán hazaindultunk. Ő Washingtonba, én Budapestre. Nem sokkal később, hajnalban Szilágyi Béla hívott. Szenczy Sándor testi-lelki jóbarátja, helyettese, mindenese. És az én Barátom.

Béla „csak” egyet kérdezett:

-Tvrtko, mikor tudsz leghamarabb Amerikába jönni?
-Ne hülyéskedj már, három napja voltam ott veletek…-válaszoltam, de a kérdés, változatlan formában azonnal megismétlődött:
-Mikor tudsz leghamarabb Amerikába jönni?

Béla mindig kedves hangja olyan volt, hogy nem volt több kérdésem. Nem tudtam miért indulok, nem tudtam miért megyek, de aznap már úton voltam. Washingtonban autó várt a reptéren. Az autó az Inova Klinikai Központba vitt. Az ajtóban Béla ölelt.

A sokadik emeleten Sándor ágyához kisért. Az EMBER, akit mi mindannyian úgy ismertünk, hogy ételt ad az éhezőknek, vizet ad a szomjazóknak, ruhát és tűzifát a fagyoskodóknak, hitet az elgyengülőknek, erőt az erőtleneknek; életem hőse és példaképe ott feküdt előttem, csukott szemmel, komatikus állapotban, magatehetetlenül.

-Talán három óra, talán három nap, talán három hét- tárta szét a kezét az intenzív osztály orvosa.

-Sándor utolsó tiszta pillanatában azt kérte, hogy gyere ide, Tvrtko, és rögzítsed a gondolatait- árulta el Béla, ám Ő is, én is tudtuk, láttuk, hogy ebből nem lehet semmi. Sándor állapota semmi hasonlót nem tett lehetővé.

Másfél nap. Ennyit ültem a Barátom ágya mellett. Fogtam a kezét. Sírtam és imádkoztam, simogattam és öleltem. Haragudtam és reménykedtem. Ám semmilyen változás nem történt.

Hálaadás volt. A legnagyobb amerikai ünnep, amelyet 1621 óta tartanak. Ekkor érkezett a Mayfower nevű hajó az Újvilágba, a fedélzeten lévő telepesek pedig hálát adtak az útért, s kérték Istentől a bőséges termést. Hálaadás volt.

Amikor amerikaiak milliói mondanak köszönetet a lehetőségekért és a sikerekért, pénzért, karrierért és az egészségért. Hálaadás volt. Amikor némán ültünk, könnyeinket nyelve.

S amikor Sándor hűséges párja, Szenczy Kati egyszer csak megszólalt, úgy, hogy szavait örökre a szívembe és a lelkembe véste:

-Hálát adok Istennek a betegségért. Mert nem tudom, hogy mi a célja vele, de Isten jó, és biztosan komoly oka volt ennek a hatalmas próbatételnek – mondta.
Nem maradtak szavak. Nem is kellettek. Megrendülve hallgattuk ezt a drága asszonyt, hogy nem sokkal később már ismét Sándor kezét fogjam. Ezt a pillanatot örökítette meg fényképen a Felesége.

Időm kitelt, indulnom kellett. S akkor egyszer csak, váratlanul Sándor hangját hallottam valahonnan messziről, aztán egyre közelebbről, a kórteremből, a végén már az ágy széléről:

-Itt vagy, Tvrtko?- szólt a szelíd hang, nekem pedig megindultak a könnyeim a padló irányába.

Ami ezután következett, az számomra a nagybetűs TÖRTÉNELEM! Egy olyan tanítás, amely örökre szívem és lelkem része, hitem oszlopa lesz. Sándor beszélni kezdett. Mesélt és tanított, bátorított és erőt adott ez a testében gyenge, szellemében sosem erősebb EMBER!
21 perc. Kérdések nélkül ennyit beszélt az én Barátom.

De igazából nem is beszéd, nem is mesélés, hanem a legszentebb tanítás volt ez arról, hogy elveszíthetjük mindenünket:

állásunkat, házunkat, pénzünket és még az egészségünket is; ám igazán nagy bajban csak akkor vagyunk, ha a hitünket veszítjük el. Szenczy Sándor pedig sem jóban sem rosszban, sem egészségében, sem betegségében nem veszítette el Istenbe, a szeretetbe és az ölelés hatalmába vetett hitét.

Képes volt arra, amire csak a legnagyobbak képesek: testi gyengeségében volt lelkében a legerősebb!

Nagy a baj a világban. S mégis: a legnagyobb bajban lévő EMBER tanított minket. A legnehezebbel szembeszálló, a rettenthetetlen hitű szelíd EMBER, Sándor tanítása egyszerűségében is az örökkévalóságnak szól:

MEGÉRI SZERETNI! CSAK AZ ÉRI MEG!
SZENCZY SÁNDOR, CSODA VOLTÁL, CSODA VAGY!

Isten csodája, hősöm és példaképem, amíg csak élek ezen a Földön! Köszönöm, hogy voltál és vagy nekem, s maradsz velünk és nekünk, köszönöm, hogy a legnehezebb pillanattokban is tanítottál és szeretni akartál. Hogy sokakat tettél jobb emberré.

Az emberi élet itt a földi létben lepörgött, akárcsak a szalag a 21 percnyi beszélgetés során. Előbbiben és utóbbiban is megmarad az utolsó mondat, amit sosem felejtek, ami életemmé és véremmé vált, örök hitvallásom lett teáltalad.

A legutolsó mondatod így szólt:

„Nincs az a rövid idő az ember életében, amely alatt ne érné meg kimondani azt az egyetlen szót, hogy SZERETLEK!”

Mélyen meghajolva emberi nagyságod előtt, én sem tudok mással búcsúzni, Tőled: NAGYON SZERETLEK, ÉS ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK HŐSÖM ÉS PÉLDAKÉPEM, SZENCZY SÁNDOR…

Barátod: Vujity Tvrtko

+8

13 E13 E

1,4 E hozzászólás
1,4 E megosztás

Tetszik

Hozzászólás

Megosztás


Megosztom másokkal is:

Mondja el véleményét a hírről, odalent a komment szekcióban

-- hirdetés --
 

Mondja el véleményét a hírről, odalent a komment szekcióban

-- hirdetés --