Vásárhelyi Mária - Fotó: Soós Lajos / MTI
Segítsd a munkánkat! Megosztáshoz katints az alábbi Facebook emblémára:

Vásárhelyi Mária: Az állampolgárság nem perzsavásár

 

Mint a billiárdgolyókat, úgy lökdösik őket egyik országból a másikba, mintha tárgyak lennének, úgy beszélnek róluk a politikusok és a hétköznapi emberek is. Nem, nemcsak a rasszisták, hanem majdnem mindenki. Ők a „kárpátaljai romák”, véletlenül sem magyar romák, vagy roma magyarok. Pedig magyar állampolgárságuk van, sőt állandó magyarországi lakcímük is. De azt, hogy ők valóban magyar állampolgárok is, akiket megilletnek ugyanazok a jogok, mint mindenki mást, azt azok gondolják a legkevésbé komolyan, akik lebizniszelték velük az állampolgárságot.

Amikor szükség volt a szavazatukra, akkor kaptak állampolgárságot, állandó lakcímet, bejelentették őket krematóriumba, temetőbe, lebontott vagy omladozó falú viskókba, negyvenet-ötvenet egyszerre. Azután a választások napján leadták a szavazatukat a kormánypárti jelöltre és felvették a néhány ezer forintos „tiszteletdíjat”. A voksturizmus szervezői azt gondolták, hogy ezzel az üzlet le van rendezve. Legrosszabb álmaikban sem gondoltak arra, hogy ezt az állampolgárságot egyszer valakik komolyan fogják venni.

Aztán jött a háború, és Kárpátaljáról megindult a menekültáradat. A magyar romák az elsők között jöttek, nemcsak a háború elől menekültek, hanem a nyomorból is. A települések polgármesterei járták a gettókat és agitálták az ott lakókat, hogy menjenek, mert Magyarország most számukra az ígéret földje. Lesz lakhatás, naponta háromszor étkezés, szappan és pelenka és a háborútól sem kell félni.

Sokan voltak, akik összepakolták kevéske holmijukat és felkerekedtek, néha 6-8 gyermekkel, és elindultak a jobb élet reményében. Látták, hallották, hogy Magyarországon már a határon élelemmel, ajándékkal, szálláshellyel várják a menekülőket. Aztán ahogy átértek a határon, gyorsan szembesültek vele, hogy ők nem olyan menekültek, mint a többiek. Ők romák, akiknek senki nem ajánlott hajlékot, ellátást, segítséget. Nem voltak rokonaik sem Magyarországon, sem távolabb. Hiába voltak magyar állampolgárok, senkinek nem kellettek, a magyar államnak legkevésbé. Sokan közülük néhány nap után visszafordultak, mások megpróbáltak tovább menni.

Aztán kiderült, hogy Csehország komolyan veszi a magyar állampolgárságát annak a sok száz Kárpátaljáról menekülő ukrán-magyar romának, akik most a pályaudvarokon, buszmegállókban, parkolókban várják, hogy jobbra forduljon a sorsuk. És felszólították a magyar államot, hogy nyújtson segítséget saját állampolgárainak, hogy hazakerüljenek. Mármint Magyarországra, ahol állandó lakcímük van. Krematóriumban, temetőben, lebontott viskókban.

Mi jól tudjuk, hogy ezt a magyar állampolgárságot senki nem gondolta komolyan. A hazával kufárkodóknak soha nem jutott eszükbe, hogy a kettős állampolgárság többet jelent a szavazatvásárlási biznisznél. Soha nem gondoltak arra, hogy ennek egyszer ára lesz, hogy a voksokért biztosított állampolgárság, több mint egy ócska papír fecni. Hogy nem néhány ezer forintot, hanem állampolgári jogokat is kell majd nyújtani azoknak, akiket papíron befogadtunk.

Amikor 2003-ban a Magyarok Világszövetsége először felvetette a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ötletét, akkor Kövér László kijelentette, hogy erről szó sem lehet, ez nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Aztán a Fidesz vezérkara osztott-szorzott és rájött, hogy az állampolgárság osztogatása remek politikai biznisz.

A nemzetbiztonsági kockázatot hazafiassági kérdéssé stilizálták. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy egyék meg, amit főztek. Mert mi és a határon túli élő magyarok fogjuk megenni.


Segítsd a munkánkat! Megosztáshoz katints az alábbi Facebook emblémára: