Dr. Gábor György vallásfilozófus most is tűpontosan látja a helyzetet.
Novák Katalin kitörő lelkesedéssel számolt be arról, hogy „ma reggel átvettem a Sándor-palota kulcsát Áder Jánostól.”
Ha ismerné a történetet, tudhatná Novák Katalin, hogy ez Bartók országában nem sok jóval kecsegtet.
Az első kulcs a kínzókamrát nyitja majd, ahol minden csupa vér;
a második ajtó a fegyveresházat, ahol az összes fegyver véres;
a harmadik a kincseskamrát, ahol még az ékszereken is vér ragyog;
a negyedik a virágoskertet, ahol a rózsák véresek;
az ötödik ajtó mögött feltárul a Birodalom, ami mostantól már mind az övé, s ahol a nap a hold és a csillagok a játszótársai;
a hatodik mögött ott a könnyek tava, a bánat és a szomorúság helye;
s végül a hetedik ajtóból előjönnek a régi asszonyok, „szépek, szépek, százszor szépek”, s mostantól már ő is közéjük tartozik.
Speciel engem ez az utolsó ajtó izgat a legkevésbé: az, hogy hány nőt rejtett el oda az eddigi nagyúr, s az, hogy az új hölgy közéjük fog-e tartozni, avagy sem.
Sokkal inkább izgatnak az utolsó szavak: „És mindég is éjjel lesz már… Éjjel… éjjel…”
Mert mostantól legalább öt éven át egészen biztosan az lesz.
