Nagyon köszönöm a rengeteg levelet, üzenetet és megkeresést, amit az elmúlt hetekben kaptam, fontosnak tartom, hogy reagáljak a felvetésekre, de egyenként képtelenség lenne megválaszolni, ráadásul úgy érzem, érdemes a nagyobb nyilvánosság előtt is kitérni egyes részletekre.
Amikor azt kérdezitek, hogy látom itthon a politikai helyzetet, mennyi maradt meg a demokráciából és mi a teendő, én azt mondom:
tegyük fel azt az alapvető kérdést, hogy jelenleg Magyarországon ki ellenőriz kit.
Egy demokráciában ugyanis az ellenzék ellenőrzi a kormányt — Magyarországon viszont pont fordítva:
a kormány ellenőrzi az ellenzéket. Mégpedig minden lehetséges módon.
Megfordult a világ, és vele borult szinte minden, amit a demokratikus körülmények között végzett politikáról valaha is gondoltunk.
Ahogy szoktam mondani, én egyetlen percet sem dolgoztam demokratikus parlamentben, mert először 2012-ben lettem képviselő, és akkorra már sokat elvettek tőlünk.
És minden “választással” egyre többet. De mindig nekigyűrkőztünk, ki hogy tudott, és amikor 2018-ban — szintén nagyon súlyos helyzetben — nem adtam fel a küzdelmet, hanem új utakat kerestem, azért is tettem, mert az ellenzék a parlamentben már nem tudta ellátni a kormányt ellenőrző funkcióját, a hagyományos ellenzéki politizálás a Fidesz által ránk szabott szerep lett.
A parlamenten kívül azonban akkoriban még (a mostanihoz képest) volt mozgástér, az információhoz jutás csatornái még nem záródtak be teljesen:
például még be lehetett jutni képviselői kártyával állami szervekhez, közintézményekbe, az intézményvezetők nyilatkozhattak felsőbb engedély nélkül, és az adatkérésekre is 15 napon belül kellett válaszolni.
Felmérve a lehetőségeket, teljesen tudatos döntést hoztam akkor, amikor a parlamenti felszólalások, közlemények és tévéstúdiók világa helyett az aktív, cselekvő ellenzéki politizálást választottam.
Kiléptem az ellenzéki komfortzónából és terepre mentem, újraértelmezve a képviseletet és valódi tartalommal megtöltve a képviselői jogosítványaimat.
Intenzív országjárásba és intézménylátogatásba kezdtem, fókuszterületeket jelöltem ki, ügyeket indítottam és vittem végig, tényfeltáró munkámról blogot írtam, és minden létező jogi, politikai és kommunikációs eszközt mozgósítottam az ügyek sikerre vitele érdekében.
Rögtön három ügy került fókuszba: a CEU, Fót és a Nyugdíjfolyósító, és velük három terület, az oktatás, a gyermekvédelem és a láthatatlan női munka. Ezzel indítottam 2018 őszén. […]
A hatalommal valóban elég sok területen ütköztem, hiszen az elmúlt négy évben összességében vagy tíz területen végeztem intenzív képviselői munkát — az oktatás, az egészségügy, a lakhatás, a munkavállalói jogok és bérek, a nők helyzete, a gyermekvédelem, a kisebbségi csoportok jogainak védelme, a környezet-és klímaügy, a külpolitika és a jogállamiság területén napi szinten konfrontálódtam a hatalommal […]
Mindez tehát egy teljesen tudatos, az addig ismert képviselői eszköztárat újraértelmező politika eredménye egy már nem demokratikus országban. A négy év alatt a helyzet fokozatosan és lényegesen romlott tovább, a parlamenten kívüli ellenőrzési jogok egy jelentős részétől is megfosztottak minket.
Már csak egyeztetett időpontban lehet intézményekbe látogatni, de a végtelenre nyújtott veszélyhelyzetben már úgy se.
Már nem nyilatkozhatnak felsőbb engedély nélkül az intézményvezetők, sőt, van, hogy azzal se: legutóbb hiába kérdeztem egy gyermekotthon igazgatóját, azt írta, se engedéllyel, se anélkül nem nyilatkozhat, forduljak írásbeli kérdéssel a miniszterhez.
Az adatkérésekre már csak 90 nap után kapok választ – ez megy másfél éve, 2020 novembere óta a járványra hivatkozva.
Ráadásul már a lehető legritkább esetben teljesítik az adatkérést.
Mert tudják: a valóság a legnagyobb ellenségük, a parlamenten kívül dolgozó képviselő pedig a rendszer számára lényegesen kockázatosabb munkát végez, mint aki ellenőrzött körülmények között interpellál a parlamentben.
A sajtó nagy részét már bedarálták, ők határozzák meg azokat az információkat, amik eljuthatnak az emberekhez, és azt, amit valóságként érzékelünk.
A lényeg a totális kontroll: ezért sem lehet kérdezni tőlük, ezért nyilatkozik a miniszterelnök csak a propagandának, ezért nem áll ki vitára senki.
Ezért ülnek hozzájuk lojális emberek az elvileg független szervek élén. Ezért nem végez tisztesseges nyomozást a rendőrség és az ügyészség egyetlen, általam tett feljelentés ügyében sem.
Ezért nem mond ellent a kormánynak egyetlen politikailag fontos ügyben sem az elvileg az alkotmányos jogaink felett őrködő ombudsman.
Jelenleg Magyarország már nem demokrácia és nem jogállam, de továbbra is nagyon sok honfitársunk van, aki azt akarja, hogy az legyen — ez egy olyan alap, amin lehet építkezni.
Számomra most új korszak kezdődik, de igazából Magyarország számára is. Nem lehet úgy tenni, mintha demokratikus választáson maradt volna alul az egyik oldal.
Én újra és újra nagyon köszönöm mindenkinek, akit képviselhettem, hálásan köszönöm sok kiváló szakembernek és honfitársunknak a munkámhoz nyújtott felbecsülhetetlen segítséget, a sok támogatást, és amit mondtam, azt tartom— az eszköz mindig változik, de a küzdelem marad. 18-ban is volt új út, 22-ben is lesz.
A lényeg: tegyünk meg mindent azért, hogy ne a hatalom ellenőrizzen minket, hanem mi a hata
