Megosztom másokkal is:

Eltelt 4 év, én pedig már 26 éves vagyok.

A húgom 3 éve Angliában él, fél évente látjuk. Minden nap beszélünk telefonon, megszoktuk már, hogy néha elmegy a net, és nem tudjuk pontosan mit mondott a másik.

Már nem szólunk, hogy kérlek ismételd meg, mert nem is a mondandó a lényeg. Csak az a tudat, hogy beszélünk. Nem fog hazajönni, semmi pénzért nem akar. Minden nap hiányzik.

Eltelt 4 év, én pedig már 26 éves vagyok.

Édesanyám még mindig pedagógus, szeptembertől másodállást vállal, mert máshogy nem él meg.

Ki akar menni Németországba a párjához, ahol mosogató vagy takarító állást szeretne elvállalni. Nem bírja tovább, nem akarja ezt tovább.

Hiába a 3 diploma és a 16 éves pályafutás, szívesebben mosogatna sokkal több pénzért. Mikor megkérdezem, hogy nem hiányoznának-e neki a gyerekek azt válaszolja, hogy de nagyon, de nyugdíj előtt még szeretne jól élni.

Mikor tanácsot kér tőlem, hogy menjen-e, nincs semmi érvem arra, hogy miért ne tegye. Csak az, hogy nagyon fog ő is hiányozni.

Eltelt 4 év, én pedig már 26 éves vagyok.

4 éve kaptam meg az óvodapedagógusi diplomámat, 3 és fél éve nem dolgozom pedagógusként. Azóta is akkor érzem a legjobban magam, ha gyerekek közelében vagyok, de van egy lakáshitelem, aminek a havi összege kiteszi a pedagógusi bér 80%-át.

Ha visszamennék pedagógusnak, néhány éven belül elvennék a lakásomat, mert nem tudnám fizetni az 50 éves koromig tartó törlesztőrészletét. Bármennyire is a gyerekek közé húz a szívem, nem engedhetem meg magamnak, hogy pedagógus legyek. Mert valamiből élnem kell.

Eltel 4 év, én pedig már 26 éves vagyok.

Boldog vagyok, mert lett egy kis lakásom, amilyenre mindig is vágytam. Nem magamtól, annak idején a nagyszüleim gyűjtötték össze a pénzt arra a lakásra, amiben felnőttünk, ezt adtuk el 2 évvel ezelőtt.

Ennek a pénznek a rám eső része pont elég volt egy másfél szobás kis lakás hitelének önerőjére. A lakáshitelem havonta annyi, mint egy budapesti albérlet ára, amiben előtte évekig éltem.

Megszoktam már, hogy a hónap 7. napján a fizetésem fele eltűnik a számlámról, és elmegy arra, hogy tető legyen a fejem felett. Így már szemrebbenés nélkül nézek rá a hónap első hetében a bankszámlám egyenlegére.

Már csak 24 év, és a teljes fizetésemből élhetek, és akkor talán végre félre is tudok tenni majd, ami most így szinte lehetetlen. Megszoktam már, hogy hónapról hónapra élek, néha azért még mindig elkeserít. De így is szerencsésebb vagyok, mint a legtöbb kortársam. Sokkal szerencsésebb.

Eltelt 4 év, én pedig már 26 éves vagyok.

Szaladnak el a fejem fölött az évek, egyre inkább érzem a súlyát. Mégsem gondolkodom még jó sokáig se házasságban, se gyerekben. Már magára a lagzira sem tudnék pénzt félretenni, azt pedig szó szerint elképzelni sem tudom, hogy egy gyermeket hogyan lehet felnevelni lakáshitel, ilyen árak és ilyen keresetek mellett?

Amikor erről beszélünk a párommal, mindig ugyanarra a következtetésre jutunk: hogy nem mernénk belevágni, mert nem éri meg. Ez a gondolat pedig borzasztó.

Eltelt 4 év, én pedig már 26 éves vagyok.

Visszasírom azt az időszakot, amikor egy kávéfőző volt a legnagyobb álmom, hiszen azt megszerezni annyira könnyű ahhoz képest, mint amire most igazán szükségem lenne.
Mert amire most igazán szükségem lenne, az a remény egy olyan jövőre, ahol a húgom hazajön, és Édesanyám itthon marad.

Ahol nem kell választanom a lakhatás és a spórolás között, és ahol nem olyan munkát kell végeznem, amiből megélek, hanem ami igazán boldoggá tesz.

Remény egy olyan jövőre, ahol nem bántanak senkit azért, mert más, ahol a kemény munkának, a becsületnek és a kitartásnak van meg a gyümölcse, és nem annak, hogy mennyire vagy képes kihasználni a pozíciódat, a befolyásodat.

Remény egy olyan jövőre, ahol a keresetem elég arra, hogy a saját országomban azt tudjam mondani: jól élek.

Egy olyan jövőre, ahol nem egymás alázását és kiröhögtetését nevezzük politikának, hanem az emberek kizárólagos képviseletét. Remény egy olyan jövőre, ahol az ország vezetői a pozíciójukat nem arra használják fel, hogy az általuk vezetett országot olyanná alakítsák, amilyen nekik kényelmes, hanem olyanná, amely az embereket boldogulását szolgálja.

És remény egy olyan jövőre, ahol a gyűlölet, az uszítás és a megbélyegzések helyett szeretettel lehet győzni.

De legfőképp egy olyan országra van szükségem, ahol nem csak remény van arra, hogy mindez egyszer valaha eljöhet.

Hatalmas nagy szükségem lenne erre, mert most már a reményt sem látom, bármennyire keresem.

Remélem, egyszer megtalálom.


Megosztom másokkal is:

Mondja el véleményét a hírről, odalent a komment szekcióban

-- hirdetés --
 

Mondja el véleményét a hírről, odalent a komment szekcióban

-- hirdetés --