Pusztító, elsöprő, megsemmisítő kudarc. Mától mindent másképp kéne csinálni, mint eddig, és valószínűleg ez sem változtatna a helyzeten. Az Orbán-rendszer propagandahazugságára, korruptságára és elaljasultságára való hivatkozás többé semmit nem jelent, ez a rendszer ugyanis legitim – fájdalmas, de igaz, úgyhogy el kell ismerni. Nincs jelentősége annak, hogy a hatalom megbillentette a csocsóasztalt: Orbán Viktor akkor is győzne, ha az ellenzék a maga által megalkotott választási rendszerben, egyenlő eséllyel, egyenlő médianyilvánossággal, egyenlő mennyiségű plakáthelyen kampányolva hívná ki. Azon se múlik semmi, hogy a Fideszt leváltani óhajtó pártok összefognak-e, mert kiderült, hogy az ellenzéki Magyarország nem minden második magyart jelenti, de tízből négyet sem – a Kutya Párt szavazóit is ideszámítva. Kiderült, hogy tízből hat magyar nemzeti radikális. Kiderült, hogy a Fideszt a demográfia sem váltja le, hiába öregítette el a táborát, a homo orbanicus minden nemzedékben újratermeli magát. Kiderült, hogy rendszerváltásra, negyedik köztársaságra belátható időn belül nincs esély. Az Orbán-rendszer választáson nem leváltható: vagy a Nyugat nyomása és a maga kiüresedése-elrothadása nyomán roppan össze, vagy sehogy – de ez sem vezethet egy tiszta lappal nyitott, új korszakhoz, legfeljebb az orbáni elit valamely jelenleg alárendelt erőközpontjának a felemelkedéséhez és hatalomátvételéhez. Modernizálódásra, polgárosodásra várni értelmetlen, egy nyugatos magyar állam eljövetelét remélni ostobaság. Nincs más hátra, mint eltűrni a gúnyolódást, a fölényeskedést, a diadalittas arcoskodást, holnap azonban új nap virrad, és továbbra sem lesz más lehetőség, mint kiállni amellett, amiben a feudális Magyarország a legfőbb hiányt szenvedi: kiállni a tisztesség, a méltóság és a szabadság mellett.
