A BalraMagyar mindig is teret adott a társadalmunkat érintő legfontosabb kérdéseknek. Az alábbiakban egy fiatal egyetemista szakmai anyagát tesszük közzé. Orsi, aki ezt az írást megmutatta nekünk 3. éves Szociális munkás hallgató, akinek a sorai – mint olvasható – abszolút érdemesek a vitára és a továbbgondolásra, így várjuk az írással kapcsolatos véleményeket a komment szekcióban odalent.
Ez a cikk az iskolai diszkriminációról fog szólni, amelyet különböző példákon szeretnék bemutatni. Ezek megtörtént esetek, amelyeket összegyűjtöttem. Remélem elég érdekesnek fogják tartani.
Nagyon sok embernél tapasztaltam, hogy alapvetően még a diszkrimináció fogalmával sincsenek tisztában, pedig ez a mai világban szerintem elengedhetetlen, mert rengeteg megkülönböztetés van akár csak, ha a társadalmi mintát vagy képet nézzük.
Tehát mi a diszkrimináció, és hol is kezdődik? A diszkrimináció tulajdonképpen egyenlőtlen bánásmód, ami olyan jegyeken alapszik, amik lényegtelenek az adott szituációban, mint például az adott ember származása, vallása, életkora, sze@xuális irányultsága vagy neme.
A diszkrimináció vagy más szóval megkülönböztetés, lehet személyes vagy intézményesített. Az iskola ugye intézmény, így én erről fogok mesélni nektek egy kicsit.
Napjainkban ez a téma úgy vélem rendkívül releváns, hiszen bárhol találkozhatunk ezzel és ez borzasztóan nagy probléma a mai társadalomban.
Vegyük például a metrót, buszt ect… utazunk valahova éppen kivételesen nem magunkkal vagy a zenénkkel vagyunk elfoglalva, hanem hallgatjuk az emberek és a járművek zajait.
Egy beszélgetésre felfigyelünk „Jó, de hát ő csak egy tanár… Nem értem miért sír a szájuk, ahelyett, hogy a dolgukat végeznék.” Fontos hozzátennem, hogy nem csak a diákok érintettek ebben a témában, hanem az őket tanító pedagógusok, tanárok. Mint látható ebből az egyszerű és hétköznapi példából, az iskolán belüli diszkrimináció nem csak az intézmények falain belül történik.
Nem szeretnék nagyon szélsőséges példákat mondani, de lehet, a későbbiekben meggondolom magam, mert ebbe a témába eléggé bele tudom élni magam érzelmileg.
A következő történeteket, amelyeket tanároktól és diákoktól hallottam kommentár nélkül lejegyzem, hogy mindenki befolyásmentesen gondolkodhasson azok tartalmán.
A cselekmény egy 12 éves leányról szól, akinek az osztálya egy másik osztállyal együtt tornáztak, lehettek körülbelül 60-an.
Elmondása szerint világ életében gyűlölte a tornaórát. Azon az alkalmon szekrényugrás volt a porondon. Sorokba álltak és egymás után csinálták meg a gyakorlatokat, majd amikor az illető sorra került és befejezte azt a nagy ugrást, az egyik oktató leállított mindenkit és megkérte emberünket, hogy csinálja meg mindenki előtt a gyakorlatot újra. Ennek annyira örült abban a pillanatban a lány, hogy végre valamiben ő is jó, hogy jókedvvel és nagy lendülettel bemutatta a gyakorlatot.
A tanító, miután a kislány befejezte, így szólt mindenkihez: Na, gyerekek, így ne csináljátok, mert ez borzalmas volt! Aztán egész órán mindenki előtt újra és újra csináltatta a kislánnyal az ugrást, a végén lekicsinylően hozzátette, hogy elég béna a gyerek.
Szóval, nem úgy mennek ezek minden esetben, hogy a diák – diák kapcsolatban jelenik meg ez a tényező, de a tanár – diák és a tanár – tanár viszonylatban is előfordulnak ilyen esetek, nem beszélve arról, hogy a társadalom is eléggé negatív nyomást gyakorol rájuk.
Egy másik esetben az volt, hogy egy diákot a tanárok pozitívan megkülönböztették a többitől, hogy ő mennyivel okosabb a társainál, ezért a társai (jobb esetben csak) kirekesztettél magunk közül, vagy (rosszabb esetben) meg is verték, alázták.
Szóval ezt az esetet összegezve, az iskolán belüli pozitív diszkriminációnak is lehetnek árnyoldalai.
Napjainkban (sajnos) egyre jellemzőbb az az esemény, hogy a diákok és szülők fenyegetik a tanárokat, ha a gyermek rossz eredményt ér el. Biztosan utálja a gyereket a tanító néni / bácsi ezért ad neki rossz jegyet, ha más lenne, lehet, jobbak lennének a jegyei. Emiatt sok olyanról hallottam, hogy vagy kirúgatták a tanárt vagy csúnyán kifejezve „ráuszították a többi szülőt”, míg az illető kénytelen volt távozni.
Az utolsó történet, amit ebben a cikkben meg szeretnék osztani, az ugyancsak tanár – diák viszonylatban történt. Egyik órán a tanár úr kihívott egy középiskolás diáklányt, hogy írjon fel a táblára valamit, ám ennek a leányzónak pulcsi volt kötve a derekára eltakarva magát. A tanár felszólította, hogy vegye le a pulóvert, de nem volt hajlandó, így lerángatta róla, hogy nézhesse a tanítványa fenekét. Az esetnek semmilyen következménye nem volt.
Véleményem szerint meghökkentő példákat soroltam fel, melyekkel az a célom, hogy az olvasóban maradandó nyomot hagyjanak az itt említettek. Konklúziónak, annyit érdemesnek tartok megemlíteni, hogy, bármely fajta megkülönböztetésnek tartós nyoma maradhat egy diszkriminált emberben.
Apor Orsolya
