Édes tündérnokedlik nagyon vigyáznak rám.
Egy pillanatra se veszik le rólam a szemüket, és mint aggódó édesanyák, izgalomba jönnek, ha nem tudják hol vagyok.
De kis cukorfalatok.
Most éppen odáig vannak meg vissza, mert nem tudják, hogyan jöttem haza Szardíniáról. Sok-sok cikkben osztják meg aggodalmaikat. Én nem értem félre.
Tudom, hogy szeretnek. Kicsi malackáim, de jó, hogy vagytok!
Dehogy értem félre. Nyilván azt akartátok megkérdezni a műtét után, hogy ugye minden rendben van és ugye nem fáj semmi.
De jó, hogy kérdezitek. Köszönöm, rendben vagyok. Kijöttem a kórházból. Biztosan segített, hogy fohászkodtatok értem, felépülésemért.
De rendben. Segítek nektek. Mert olyan jók vagytok. Megmutatom a beszálló kártyáimat, hogy ne kelljen végre kutatni, találgatni, sejtetni, hogyan is jöttem haza.
Aranyló kis Sherlock Holmes-ok.
