“Nevünkhöz méltatlan módon, szívünkben gyógyíthatatlan fájdalommal adjuk tudtára rajongóinak a felfoghatatlan hírt, hogy színházunk vezetője, az ország egyik legismertebb mosolygyártója, Böröndi Tamás 65 éves korában, tegnap az esti órákban átadta lelkét az Úrnak!” – közölte a színház.
Böröndi 1980-ban kapta kézhez színészdiplomáját, játszott a debreceni Csokonai Színházban, a Rock Színházban, majd 1984-től a Fővárosi Operettszínház tagja lett. Ezt követően került a Vidám Színpadhoz, de egy ideig szabadúszóként is tevékenykedett. A színjátszás mellett díszlettervezéssel is foglalkozott. 2013-tól igazgatta a Vidám Színpadot.
Kolléganőjével, Götz Annával négy évvel ezelőtt, szinte teljes titokban mondták ki a boldogító igent – mindketten nagyon örültek a későn jött szerelemnek.
Böröndi Tamást a Szomszédok című teleregényből is ismerhette a nagyközönség, a szériának 10 éven át volt állandó szereplője.
Kollégája, Csutka István megható szavakkal emlékezett a népszerű színművészre. Nyugodjék békében!
“Négy esztendeje ilyenkor még együtt shimmyztünk a Pesti Vigadóban Kállai Bori jubileumi estjén Heller Tomival és Csere Lacival ötösben. Négy esztendeje még rengeteget beszélgettünk a próbák közötti szünetekben, vagy az Operett Színház nézőterén miközben a Marica grófnő próbáját néztük.
Négy esztendeje ez utóbbi volt az a pillanat, amikor először kezdtünk el beszélgetni a színházról és aztán valahogy ezek a beszélgetéseink a próbák szüneteiben egyre mélyebbek és hosszabbak lettek.
Négy esztendeje decemberben elutaztam a második családomhoz Kanadába, de pár nappal előtte megcsörrent a telefonom és Tomi volt a vonal másik végén. Azt kérte találkozzunk. Mondtam, hogy pár nap múlva repülök és egy halom dolgom van még addig, mert nem terveztem már a visszautat, de kért, hogy csak egy fél órát szánjak rá. Megtettem.
Ismertük egymást és nagyritkán pályánk is keresztezte egymásét. Léptünk fel az Interoperett Újévi gáláján, vagy más műsorban, beszélgettünk pár szót és persze láttam a Rock Színház West Side Storyjának Riffjeként, az Operettben a Mennyből a telefonban, és a Mária főhadnagyban Zwickli Tóbiásként és ezerszer az akkori legendás Vidám Színpad olyan sikerelőadásaiban, mint a Van aki forrón szereti, az Őrült nők ketrece, Négy meztelen férfi és még sokáig sorolhatnám. Operett-musical szakos főiskolásként pedig elképzelhetetlen volt, hogy valamelyikünk ne ismerte és látta volna szinte elválaszthatatlan kettősüket Straub Dezsővel a színpadon.
Miközben az Euro Center kávéházában ültünk, azt mondta, hogy beszélgetéseink rádöbbentették, mennyire egyformán gondolkodunk a színházról, milyen hasonló értékrendet képviselünk és úgy érzi én lennék az a személy, akiben maximálisan megbízna, hogy segítsen neki eligazgatni Óbudán az új Vidám Színpadot.
Megdöbbentem ajánlatán, mert sok mindenre gondoltam, de erre határozottan nem és bár mosolygott a szívem, de a debreceni évek túl nagy kérget növesztettek rá, így mondtam neki, hogy már döntöttem és többé nem szeretnék színházban dolgozni. Mert nem azért lettem színművész, vagy később színházigazgató, amit ma látok a szakmánkban.
Kérlelt, hogy pont ezért érzi azt, hogy itt a helyem és miután ez egy magánszínház, más lehetőségek várnának és ő már nem bírja egyedül és boldog lenne, ha a tenyerébe csapnék. De továbbra sem csaptam bele, mert már hívott az amerikai vadon, amelyre akkor már három éve készültem és 11 esztendőt követően is, még nem forrtak teljesen össze a debreceni évek sebhelyei.
De Tamás nem adta fel és indulásom előtt újra felhívott és kérte aludjak rá egyet. Megígértem neki, hogy többet is alszom rá és elrepültem.
Kanadában minden nap túráztam a mesés havas tájakon a tavak körüli fenyvesekben és közben állandóan azon vettem magam észre, hogy ajánlatán gondolkodom. Egyre jobban elbizonytalanodtam, hiszen nem tagadhattam le magamnak, hogy hatéves korom óta a színház volt az életem és persze, hogy gondolok rá azóta is, csak ahogy fogalmazni szoktam, eltört bennem a színház, azaz eltörték és ezt nem szeretném átélni többé soha.
Egyik oldalról húzott a vadon szava, míg a másikról Tomié. Így teltek el a karácsonyi ünnepnapok, majd elérkezett az újesztendő is és végül összepakoltam, elbúcsúztam kanadai családomtól és úgy döntöttem, nem maradok a nagy vízen túl, hanem hazajövök.
Egyáltalán nem tudta mikor jövök meg és mégis, másnap reggel csörgött a telefonom és ő volt a vonalban. Egyszerűen csak annyit kérdezett: “Mikor találkozunk?”
Következő napon, ugyanabban a kávézóban ültünk le egy-egy forrócsoki mellett mint egy hónappal korábban és nem kérdezett semmit, csak nézett rám.
Mondtam neki, hogy aludtam rá jó sokat, ahogy kérte és ahogy ígértem és miután már eldöntöttem, hogy lezárom életemben a színházi korszakot és soha többé nem szeretnék már ott dolgozni, így kénytelen vagyok tartani magamat ahhoz a döntésemhez, amit egykoron meghoztam. Láttam, ahogy elszomorodik tekintete és belenéz a bögréjébe. Aztán folytattam. Azaz, soha se mondd, hogy soha! Szóval úgy döntöttem, adok még egy esélyt a színháznak.
Elnevette magát és azt mondta: “Elmész te Csuti, tudod hova!” Mondtam neki, hogy gondoltam, ha már a Vidám Színpadra hívtál…
Tamásnak köszönhetően, így maradtam itthon és így kerültem az új Vidám Színpadra és töltöttem ott el pontosan két esztendőt. Nem hiszem, hogy lett volna még egy színház, vagy bárki más, aki erre képes, vagy akiért ezt megteszem.
Pontosan tudta, mennyire szerettem azt a legendás korszakot, mennyire ismerem és tiszteltem annak kiemelkedő művészeit, mennyire felháborítónak tartottam és tartom ma is annak eldózerolását és mennyire bántott örökké az a lenézés, amely az úgynevezett könnyű műfaj művészeinek jár ki, vagy, hogy miként lett pejoratív jelző egy ripacsság láttán az, hogy “Vidám Színpad”.
Ezért csaptam a tenyerébe. Azért, hogy együtt talán sikerül lemosni a gyalázatot, kiszidolozni a régi dicsfényt, méltó helyére tenni olyan tablókat, amelyeket Straub Dezső húzott ki a régi Vidám Színpad új vezetése által a Révay utca kukáiból. Hogy legyen új arculata és új otthona a pesti kabarénak és a színvonalas szórakoztatásnak, hogy kortárs szerző vígjátéka is műsorra kerülhessen, adjunk lehetőséget fiataloknak, legyenek gyermekelőadásaink és mindig győzködtem, hogy tanítsanak és adják át azt a ritka tudást, amellyel ők még rendelkeztek ebben a műfajban.
Mert ő még a régi iskola minden csínját bínját kitanulta legendás kollégáitól, hogy végül maga is legendává válhasson. Fogalmam sincs hányszor láttam a két év alatt a Család ellen nincs orvosságban és akármennyire tudtam már lassan kívülről az egészet, mégis könnyesen kacagtam utánozhatatlan monológjain és Dezsővel működő elképesztő összhangjukon.
Szinte minden előadásban volt egy-egy olyan fergeteges önálló jelenete, hogy szakadt mindenki a kacagástól és sohasem értettem, hogy lehet egy embernek ennyire két énje. Azaz, hogy az egyikben megszakad a színházáért, hulla fáradtan is megy kalapálni, plakátozni, míg a másikban minden gond, fáradtság, fájdalom egy szempillantásra eltűnik és mint egy tűzijáték úgy sziporkázik a színpadon. Csodálatraméltó volt.
Hihetetlen munkabírása volt és közös munkánkban a legnehezebb pont az volt, hogy valamit ki tudj kapni a kezéből, mert fúrt, kalapált, vitte ki a szemetet, plakátot ragasztott, jegyet szedett és árult, szórólapozott, nyomdába szaladt, vitatkozott nem keveset a ház igazgatónőjével, harcolt színházáért, mindenkit ismert és mindenki ismerte, no és játszott és ráadásul hogyan!
Minden pillanata a színháza volt. Küzdött, csatákat és háborúkat vívott, próbálta leadni a feladatokat, de közben képtelen volt rá, mert ő maga volt a színháza. Minden szegletét ő rakta össze apró pici darabokból és így mindenhez úgy is ragaszkodott, mint a kissrácok a matchbox-készleteikhez. Mert neki volt egy igazi játszótere és igazi játékmester volt benne.
De sajnos csak volt…
Sokszor megtapasztaltam már, hogy nincs igazság a földön.
De istenem, miért? Miért a legjobbakra van állandóan szükséged? Miért érzem azt, hogy mindig csak a jók mennek el? Azok, akiknek az arcára van írva, hogy mennyire jók, mennyire szépen és példásan élték életüket? Akire sokaknak lett volna még itt szüksége? Akik hivatása a mások szolgálata volt, hogy a nehéz napjaikat követően, a fáradt tekintetekbe vidámságot, sőt örömkönnyeket lopjon?
Aki tudta, hogy lehet két és fél óra felhőtlen kacagást varázsolni az emberek gondokkal teli életébe? Aki annyi embernek tudott a nevettetés nem könnyű képességével igazi értéket, a vidám pillanatok érzését adni, amelyet csak a legjobbak és a legnagyobbak tudnak?
Énekelt, táncolt, sziporkázóan szórta a poénokat, miközben talpig úriember volt… Kimondani ezt a szót, hogy volt… nem is akarom, mert nem tudom elfogadni. Nem akarom elfogadni! Mert a nagy harcosok, csak megsebesülnek, majd felállnak és mennek tovább.
Végig próbáltam ebben hinni, hogy a marcona hős szerepében is tökéleteset fog alakítani és végül egy jó poénnal tér vissza közénk, csak egy kis, na jó, nem is olyan kis spéttel, ahogy megszokhattuk már tőle…
Ne várass tovább Tomi kérlek, hiszen te aztán igazán tudsz poentírozni, remek a ritmusérzéked is és az a közös shimmy is vár még ránk!!!
Böröndi Tamás színművész, a Vidám Színpad igazgatója élt 65 vidám esztendőt.
Nyugodj békében Tamás és köszönöm a bizalmat, a lehetőséget és a Vidám pillanatokat!”
Forrás: NLC / Facebook
