Megosztom másokkal is:
  •  

Velünk, magyarokkal – azt szoktuk mondani – mindent meg lehet tenni. Csendben tűrünk, felkelünk minden nap, működünk, és reménykedünk, hogy nagyobb bajunk ne legyen. Ha mással történik valami, inkább elfordítjuk fejünket, és annak örülünk, hogy nem velünk történt.

Félünk.

Megtanultuk, mert belénk verték, hogy ne szegüljünk szembe a hatalommal.

Kösse meg mindenki a maga kis alkuját, hagyjuk békén a hatalmat, és akkor a hatalom is békén hagy bennünket.

Orbán rendszere is erre épül.

Ők is azt hiszik, hogy örökké hatalmon lesznek.

Ezt hitték Rákosiék és Kádárék is.

Tévednek.

Illyés Gyula

EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a puskacsõben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó õr szavában,

ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hûvös

ítéletében: bûnös!

ott zsarnokság van

nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz!”-ban,

„tûz!”-ben, a dobolásban,

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon

félignyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan

pisszt jelzõ ujjban,

ott zsarnokság van

 

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergõdõ jajsikolyban,

a csöndet

növelõ néma könnyek

zuhatagában,

kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van

nemcsak a talpraálltan

harsogott éljenekben,

hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,

épp oly hazug-harsányan

zengõ szoborkövekben,

színekben, képteremben,

külön minden keretben,

már az ecsetben;

nemcsak az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

s abban,

megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek

idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban

butító szólamokban;

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szó-mámorban,

mint légy a borban,

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

elõtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,

az ott van az orrban, szájban,

hidegben és homályban,

szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,

s bedõl a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,

õ, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

fönt a Tejút is már más:

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamezõ; a csillag:

kémlelõ ablak,

a nyüzsgõ égi sátor:

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,

a prédikációból,

templom, parlament, kínpad:

megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,

rab vagy, rab, erre kattog;

hegyen és tenger mellett

be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,

e bilincs-unalomban,

a zápor-zuhogásban,

az égigérõ rácsban,

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelõdsz ki e körbõl?

õ néz rád a tükörbõl,

õ les, hiába futnál,

fogoly vagy s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába,

beivódik, evõdik

velõdig;

eszmélnél, de eszme

csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,

mit õ eléd varázsolt,

s már körbe lángol

erdõtûz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,

el nem tiportad;

s így rád is õ vigyáz már,

gyárban, mezõn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, õt növeszted,

gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belõled bûzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

a dal is, az ilyen hû,

akármilyen mû,

mert ott áll

eleve sírodnál,

õ mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

Illyés Gyula ezt a versét 1950-ben, a letartóztatások, bebörtönzések és kivégzések idején írta. A mû a sajtóban csak az 1956-os forradalom napjaiban jelenhetett meg. A verset ezután ismét tilalom alá helyezték, és csak 1988-ban láthatott napvilágot.

A képet pedig köszönöm az AMNESTY

INTERNATIONAL magyarországi szervezetének.

 

 

 

Forrás: Dr. Czeglédly Csaba közösségi oldala

Kiemelt kép: Amnesty International

 

 


Megosztom másokkal is:
  •