Ha valamiért bántam az elmúlt években, hogy már nem rendezek szárszói találkozókat, az az, hogy Bogdán Laci az utolsó háromra mindig hozott nekünk frissen szedett rókagombát, amit Mimi elkészített tejszínesen, ahogy a finneknél látta, felséges egy étel.
Tartok a gombáktól, de ezt jól ismerem, Finnországban gyakran szedtem, ott kantarelli a neve a francia Chantarelle nyomán, s az egyik kedvencük, szinte mindenhol találni.
Sok tó, sok fa, sok kő, sok gomba, rengeteg kedves vendégszerető ember.
A svédek és az oroszok között ők is egyedül vannak, boldogan barátkoznának velünk, de az itteni hatalom még a nyelvrokonságot is tagadja.
Tizenkétszer járhattam náluk, sosem hagytam ki a kantarellit. Nem úgy Cserdit, pedig a polgármester gyakran hívott, hogy nézzem meg, miket értek el a saját erejükből, a falu közel fele vallotta magát cigánynak.
Voltak ellenzői, én csak jót láttam mindenhol, amihez nyúlt, és kevés roma tudott így beszélni az életükről, a gondjaikról, az örömeikről, hát még ennyit tenni.
Az isten is közéleti embernek teremtette, de sosem kaphatott elég teret a Flóriánok mellett, s most már nem is fog.
(75 évem alatt volt alkalmam megismerni hazánk nagyjait, e képen se akárki áll mögötte, bízvást mondhatom, ő volt az egyik legkülönlegesebb magyar.)
