Egyszer vadonatúj, hegyesorrú cipőben jött a Szabadfogás forgatására. “Klassz cipő”, mondtam neki, mire azonnal le akarta venni, hogy nekem adja. Hogy majd ő hazamegy az én szakadt tornacipőmben. Hazavonatozik, hiszen többnyire vonaton járt fel Cserdiből a forgatásra. Végül csak azzal tudtam lebeszélni a cseréről, hogy az én lábam vagy két számmal kisebb az övénél, nem tudná felvenni a cipőmet, és rajtam is lötyögne az övé. Nehezen nyugodott bele.
Nem volt hajlandó belenyugodni dolgokba. Ez nagyon jellemző volt rá.
Mindig hozott valamit. Medvehagymát. Erős paprikát. Rókagombát. Szárazkolbászt. Üvegekben cigánylecsót. Úgy osztotta szét közöttünk, mintha mi is “rászorulók” lennénk. “Nagyon köszi, de tudod, nekünk erre igazából nincs szükségünk”, mondtam neki egyszer. “Sokan vannak, akiknek jobban hiányzik.” “Á, erre nekem van szükségem” – válaszolta.
Furcsa ember volt. Furcsa volt Cserdi is: nem mindent értettünk, mikor meglátogattuk. Izgalmas volt, felemelő, de kicsit rémisztő is. Nagyon más. Ez a kép is ott, akkor készült. Egy más időben, úgy érzem.
Mert Bogdán Laci nagyon más ember volt. És persze nagyon ugyanolyan is. Sokat dumáltunk a 7-es buszon, a Keleti és a Fortuna Stúdió között, vagy Csintalan Sanyi kocsijában, ha elvitt minket forgatás után az állomásra. Laci mindig izzott, háborgott, lelkesedett, tervezett. Nem mindig értettem egyet vele, volt, hogy nem is értettem egyáltalán, és ő sem engem. De rendkívüli ember volt, és remek barát.
Most is értetlen vagyok, Laci. Kicsit még remélem, hogy álhír az egész. Valaki meghekkelte a valóságot (hiszen te éppen ezt csináltad: újra és újra meghekkelted a rémes realitást).
Nem írom, hogy “nyugodj békében”. Ha valami, hát a békés belenyugvás roppant idegen volt tőled.
Csak annyit tudok írni, hogy nagyon szomorú vagyok. Érted, értünk, mindannyiunkért.
Forrás: Konok Péter közösségi oldala
