Azt hittem, azok után, hogy magatehetetlen betegeket dobtak ki a kórházakból, már semmin nem fogok sem elképedni, sem dühöngeni.
Tévedtem.
A kormány időszerűnek érzi, hogy rúgjon egyet a fogyatékkal vagy szegénységgel küzdő gyerekeken.
Eddig a vak, nem halló, értelmi fogyatékos, autista vagy hátrányos helyzetű gyerekek az állami művészeti iskolákban, ha akarták, ingyen vehettek részt heti hat órában valamilyen képzésen.
Aki látott már ilyet, az tudja: gyakran rajzban, táncban, zenében talál magára egy-egy fizikai vagy társadalmi hátránnyal sújtott gyerek, itt ébred rá: neki is van tehetsége valamihez.
A művészeti önkifejezés számukra az emberi méltóság, a társadalmi beilleszkedés, az örömöket is tartogató élet feltétele, eszköze.
Illetve csak volt. Mert olvasom, hogy beadtak egy módosító indítványt a köznevelési törvényhez, amelyben törölnék a számukra ingyenességet lehetővé tevő passzust.
Nehezen hiszem el, hogy valaki csak úgy, értelmetlenül gonosz. Próbálom végiggondolni, hogy juthatott ez éppen most felelős kormánytisztviselő eszébe?
Ült az íróasztalánál, és végigsorolta magában, kinek okozott eddig törést az életében a járvány? A
ztán rájött: hoppá, hát az amúgyis sorsverte kisdiákok eddig valahogy kimaradtak! Nekik is érezniük kell a törődést!
Hát érzik.
