Levél Csukás Istvánnak!
Ma a gyerekkorunk mesehősei is nagyokat hallgatnak. Süsü csak ül némán egy vackorfa tövében és mélyeket sóhajt. Picur sem lóbálja a táskáját vidáman útközben és Pom Pom sem mesél Gombóc Artúrról, meg Festéktüsszentő Hapci Benőről. Ma minden mese szomorú egy kicsit.
Bagaméri sem árul fagylaltot és Lopici Gáspár, az utca hírmondója pedig csak azt ismételgeti a fejét fogva: ez nem lehet igaz…
De sajnos igaz.
Ma a nagy ho-ho-ho horgásznak sincs kedve vízbe lógatni a Főkukacot és a Le a cipővel! gyerekserege is csak ül a szigeten melegítőben és mindenki kényszeredetten egy fadarabbal piszkálgatja a homokot.
Más ez a nap. Tudtuk, hogy bekövetkezik, mégis nagyon fáj.
Fáj, mert az ön halálával a mi gyerekkorunk is meghalt egy kicsit. Az a gyerekkor, amit megédesített, kipárnázott, széppé tett a meséivel.
Egyszer azt mondta valahol, egy írónak tudni kell, hogy a gyerek lelke mennyit bír el. És ön nagyon jól tudta. Kézen fogott bennünket, s elvitt a saját mesebirodalmába, ahol kellemes volt, békés, izgalmas, mégsem vibráló és feszültséggel teli, mint a mai mesék.
Most már bevallhatja, valójában ön is abból a meseországból jött közénk. Nem mondta, de mi sejtettük. Mandulaszemek, huncut mosoly, méretes bajusz. Mindezen egy felnőtt átsiklik, de mi gyerekként tudtuk, ez a Csukás bácsi közénk való.
Ma Mirr-Murr is csak néz maga elé, Ugrifüles és Tüskéshátú csak a fejét csóválja, a Kiskirályfi pedig még nem is tudja…
Nekem anno már az is gyanús volt, hogy egy nehéz sorsú kovácsmester fiaként látta meg a napvilágot. Akár egy mesében.
Utána persze tudom jól, egyáltalán nem volt meseszerű, ahogyan az élete alakult. Tudom, hogy komoly, elismert költő szeretett volna lenni, de a rendszer nem szerette a gondolkodókat, s tettek is arról, hogy Tersánszky Józsi Jenő, Illyés Gyula vagy éppen Nemes Nagy Ágnes a gyerekeknek írjon. Ott nem okoznak galibát.
Valahogy így kötött ki ön is a kicsiknél. Persze önzők vagyunk, mert így legalább mi gyerekek kaptunk egy nagy mesemondót.
Ma Kisrece, Süle meg a többiek nem nyomoznak, csak ülnek a játszótér padjain és néznek maguk elé és Sebaj Tóbiás sem találja a helyét.
Tudom, hogy már 83 éves volt, de valahogy azt gondoltuk a jó Isten itt hagyja nekünk örökre Csukás Istvánt, mert megérdemli. Mert annyit tett a gyerekekért, mint senki más. Egy külön világot teremtett nekünk, ahová 140 centi alatt bárki bemehetett, s élvezhette minden pillanatát a gyerekkorának.
Kisebbként ott ültünk a televízió előtt és néztük Süsü kalandjait, nagyobbacska gyerekként pedig ott voltunk a Keménykalap és Krumpliorrban vagy a csodás, napfényes szigeten a Dunán, s örömmel cseréltünk volna bármelyik gyerekkel a Le a cipővel! szereplői közül.
Esténként, mikor elaludtunk, még megnéztük Pom Pom kalandjait, az ő bájos történetei ringattak minket álomba, ha pedig nevetni akartunk, ott volt a kétbalkezes horgász meg a Főkukac, amelyet természetesen sosem tűztek a horogra, mert az már sok lett volna a lelkünknek.
És ezt ön nagyon jól tudta.
Ma biztosan nem emelkedik ki a hal a szökőkútból a Süsüben és az írnok gyaníthatóan már fogalmazza a levelet, amelyben a lakóknak bejelentik a szomorú hírt.
Mindent köszönünk önnek!
Köszönjük a szép gyerekkort, a kedves meséket, a vidám történeteket és azt, hogy figyelt ránk. Köszönjük Süsüt, Pom Pom-ot, Bagamérit, akiket a gyerekeinknek is megmutattunk és talán ugyanazt érzik, mint mi egykoron és inkább kérik Süsüt, mint az izgága, nyugtalanító mai meséket.
Ígérje meg, hogy ott fent, a magasban is írni fog!
Ha pedig elkészül egy újabb csodás mesével, csak eressze le egy selyemzsinóron a kéziratot, mi pedig várni fogjuk idelent. Vagy szólunk az Órarugógerincű Felpattanónak, menjen fel érte. Mint a mesében…
Nyugodj békében, Csukás István!
Forrás: Újságmúzeum
