Megyéspüspökként közismert lett arról, hogy elfogadóan beszélt a cigányokról és menekültekről is, csöndben lévő egyházával ellentétben sokszor kritizálta a kormányt ebben a kérdésben. Beer Miklós nyugdíjasként is aktív.
– Videoüzenetben kérte a szimpatizánsokat, csatlakozzanak, jelentkezzenek. Milyen eredménnyel?
– Nem számítottam ilyen sok jelentkezőre. Örülök, hogy az emberek jó részében van érzékenység a segíteni akarásra. Közben járom a nógrádi falvakat, szeretném kiválasztani azokat a településeket, ahol el tudnánk kezdeni a munkát. De legalább olyan fontosnak tartom a társadalom érzékenyítését a megnyilatkozásaimmal, mint a konkrét tevékenységet.
Egyre inkább arra helyezném a hangsúlyt: vegyük észre, hogy a romák itt élnek közöttünk. Láttam egy megdöbbentő információt; egy felmérés kérdésére, hogy óhajt-e javítani a cigányok helyzetén, a válaszolók 96 százaléka azt mondta, hogy őket ez nem érdekli. A többség úgy gondolja, hogy „mi közöm hozzá”. Ez elkeserítő, de ez is arra inspirált, hogy beszélni kell hozzájuk, szelíden, türelemmel. Egyszerűen szóba kell hozni a leszakadó rétegeket, az elnéptelenedő falvakat, ahol szinte már csak cigányok élnek, egyre reménytelenebben. Mert az oktatásuk nincs megoldva, és alig látszik a perspektíva, hogy valaha is normális munkahelyük legyen.
– A Szent Ferenc Alapítványnak milyen konkrét programjai lesznek a kiválasztott falvakban?
– Alapelvünk a felzárkóztatási programok sokfélesége. A cigányok között is nagy eltérések vannak: a beások mások, mint a köszörűsök, az oláh cigányok mások, mint a romungrók. Nagyok a problémák, az uzsora is megbénít sok jó szándékot. De a társadalom reakciója szintén akadály, egy garázdaság, egy elriasztó ügy mindig előhozza a romák egységes megítélését. A Máltai Szeretetszolgálattal vagyok kapcsolatban, és a sok kudarc után abban hiszek, amit Vecsei Miklós (a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke, miniszteri biztos – a szerk.), elnök mond, hogy a születéstől az első munkahelyig kell kísérni őket, ezért 20 éves programban gondolkodik.
Ott éltem a romák között Pilismaróton, Dömösön a 70-es, 80-as években, láttam közelről az életüket. Jellemző volt, hogy nem tudtak tervezni, nem volt jövőtudatuk, és ha lett egy kis pénzük, elköltötték. Ezért lényeges, hogy kísérjük őket. A másik pedig, hogy jelen kell lenni. A gyerekeket segíteni a tanodaprogrammal, a szülőket meggyőzni, hogy legalább egy asztal legyen a lakásban, ahol a gyerek tanulhat. El kell hitetni a szülővel is, hogy a gyerek javát akarjuk a továbbtanulással. Ösztönözze ő is a gyereket a tanulásra, a lány se szüljön 14 évesen. Azt a távlatot is nekünk kell kitalálnunk, hogy milyen munkahelyet tudunk felajánlani, amire egy szakképzést fel lehet építeni.
– Mit lehet mondani a katolikus hívek gyakorlatáról, hiszen a 96 százalékban, akik azt mondták, őket nem érdekli a romák helyzete, ott vannak ők is?
– Ez zavar és érint engem a legjobban. Ahogy ismerem a templomjárók gyakorlatát, nem merném körükben feltenni a fenti kérdést. Jól megvagyunk a komfortzónánkban, és az a rutin, amit tapasztaltam, hogy amikor egy cigány barátommal beültünk a templomba, akkor egy asszony automatikusan áttette a retiküljét a másik oldalra. Ez nagyon szomorú. Egy cigány barátom kerek-perec megmondta, hogy mikor kér tőlünk bocsánatot a katolikus egyház azért, mert megalázó módon, előítéletekkel bánik velünk. Olyan szépen mondjuk, hogy minden ember Isten teremtménye, és a másikban is meg kell látni Krisztus arcát, de ettől nagyon messze vagyunk. Ezért is kell az érzékenyítés. 2014-ben kiadtam egy püspöki körlevelet ebben a kérdésben. Voltak papok, akik nem akarták felolvasni, pedig kötelezően küldtem ki. Most már könnyebben tudok megszólalni kívülről.
– Mit javasol egy katolikus hívőnek, aki azt kérdezi, mit tegyen ő a mindennapjaiban, hogyan tud ő segíteni?
– Évekkel ezelőtt találtam ki, hogy patronálj, karolj fel egy családot. Nem feltétlenül csak anyagilag. Vidd el a gyerekeit kirándulni, hívd meg őket vendégségbe, segítsd a gyerekeket a tanulásban, adj tanácsot a szülőnek, hol találhat a képességeihez munkahelyet. A legfontosabb az, hogy egyáltalán szóba álljunk velük. Menjünk el egy roma családhoz, fogadjunk el tőlük egy pohár vizet, ételt. Nem is gondolnánk, hogy ennek milyen ereje van, hogyan oldja a görcsöket. Ezek a gesztusok sokat jelentenek nekik is, nekünk is. Szoktam mondani, hogy nem én tehetek róla, hogy nem cigány családba születtem. De ő sem tehet róla, hogy ő igen. Hozza magával a hátrányt, és ha a többségi társadalom nem segíti, akkor az végighúzódik az egész életén. Az is benne van ebben a programban, hogy segítsük őket az önbecsülésben. Ne érezze magát kisebbrendűnek, vegyük észre az értékeiket.
– Ha valaki azzal fordul az alapítványhoz, hogy hozzák össze egy cigány családdal, tudnak segíteni?
– Igen. 20 évig ott éltem közöttük, odamentem hozzájuk keresztelő után, ölelgettek, nagyon tudnak szeretni. Van kapcsolatom velük, tudok kapcsolatközvetítő lenni. A 16 év alatt, amíg itt voltam Vácott, mindig nagy szeretettel fogadtak a cigány emberek, ez meghat most is. A mai társadalomra jellemző, hogy amit nem ismerünk, attól félünk, idegenkedünk. De ha egy kicsit közelebb kerülünk, meghallgatjuk, akkor árnyalódik a viszony. Ebben hiszek.
– Milyen Magyarországot szeretne látni 20 év múlva?
– Ferenc pápa újévi körlevele nagyon megfogott. A párbeszédről, a kiengesztelődésről és az ökológiai megtérésről beszélt. Egy olyan Magyarországot képzelnék el, ahol meghallgatnánk egymást, kicsit nyugodtabban, politikai felhangok nélkül tudnánk egymással beszélgetni.
A másik: megdöbbentett, hogy a katolikus egyház nem kér elnézést a cigányoktól, amiért elfelejtettük őket. Ezeket a sérelmeket fel kéne oldani, ki kéne békülni. Az ökológiai megtérés pedig: a fegyelmezettebb, szerényebb életünk nem csak a Föld egészségesebb állapotát védi, hanem segíti, hogy a bolygó javaihoz a többiek is hozzájuthassanak. Ha egy kicsit közeledünk a jövőben ehhez, én már boldog leszek.
Forrás: pestihirlap.hu
