Kérjük oszd meg a bejegyzést, hogy másokhoz is eljusson az igazság:
  • 3K
  •  
  •  
  •  

Szinte hihetetlen, de mindannyiunk Árpi bácsija 20 éve mondott utoljára újévi köszöntőt.

Drámai belegondolni abba, hogy azóta mi történt a magyar közélettel. Kevés olyan formátumú politikus élt hazánkban, mint Göncz Árpád. Ha belegondolunk abba, hogy kik követték a köztársasági elnöki székben inkább szégyenkezünk sem mint büszkék vagyunk az elmúlt 20 évre.

A kerek évfordulóra Göncz Árpád elmlékoldala hívta fel a figyelmünket, melyhez ide kattintva csatlakozhat.

Most pedig változtatás nélkül a beszéd:

Kedves Barátaim,

akik határainkon innen és túl a magyar televízió adását nézik, szeretettel köszöntöm mindannyiukat. Azokat is, akik baráti társaságban ülnek a képernyő előtt, azokat is, akik ezzel a magányukat, vagy meglehet, épp kórházban, a fájdalmaikat igyekeznek ily módon enyhíteni.

Valamennyiüknek boldog Újesztendőt, sikeres új évszázadot, gyermekeiknek és gyermekeik gyermekeinek a korábbinál kevésbé viszontagságos új évezredet kívánok

Istenáldotta újévet, évszázadot, évezredet. Kevesebb balsorsot és több vigasságot.

Ami Isten szándékán, s rajtunk, szabad akaratú embereken áll. Önökön, a gyermekeiken és a gyermekeik gyermekein. Mindannyiunkon.

Emelkedő országot, amely mint tegnap, ma és holnap is képes fölülkerekedni a napról-napra változó, meg-megújuló gondokon. A jelen és a jövő kihívásain.

S képes eleget tenni a műszaki fejlődés szakadatlan új követelményeinek. Megtanulni a szabad gazdaság működésének szabályait. Élni soha nem ismert feltételekkel, és szakítani elavult beidegződésekkel.

Tekintsünk vissza az utolsó tíz évünkre: megnyílt előttünk a világ, kitágult a látóhatárunk, van mihez mérni önmagunkat. És tudjuk, mit és mitől érdemes megvédenünk. Kivált a fiataloknak. A jövő az övék: ösztönösen értik a nyelvét.

Hazánk földjére az elmúlt esztendőben bőven zúdult árvíz, belvíz. Társadalmunk együttérzésből, segítőkészségből jelesre vizsgázott: mindenütt került rátermett vezető, jól képzett szakember, aki a víznek szembeszegülő munkát összefogja.

Került önkéntes munkáskéz is. És helyén volt az ország szíve: telt a szeretetéből, Kárpátalja, Szlovákia, Lengyelország – a tágasabb nagyvilág – kárvallottainak támogatására is.

Ebben egy volt az ország – szegény és gazdag, öreg és fiatal. Megtanultuk: különös szó a “mi” – az első személyű személyes névmás többes száma. Elhatárolhatatlan az “ők”-től.

“Mi” -másnak- “Ők” vagyunk, “Ők” -önmaguknak- “mi”.

De tegyük fel a kérdést: hol húzódik a “mi” és az “ők” határvonala? Az ország politikai határvonalán? Az egy nyelvet beszélőkén? A baráti körünkén? A szomszédságunkén? És bajban-jóban – változatlan? Aszerint, hogy ki van bajban: “mi” vagy “ők”? Én azt hiszem, valahol ott húzódik, ahol a részvétünk, együttérzésünk határvonala.

Az emberi társadalom – magyar vagy nem magyar – egymásba fonódó kis körök – számtalan kis “mi” – sejtjeiből áll. Ép és csonka családok, baráti körök, hívő közösségek, szoros és laza, tudatos és megfogalmazatlan érdekközösségek, régi és új eszméket vallók folyamatosan elhaló és újratermelődő sejtjeiből.

Hiszen a társadalom élő szervezet, hideget-meleget megérez, ez is, az is visszahat rá. S mi tagadás: rohamosan változó korunk ugyancsak próbára teszi. Van mit kivédenie – igaz, mindig is volt. Ma: a szinte áthidalhatatlan vagyoni és kereseti különbségeket. A lélekpusztító munkanélküliséget. A pályakezdés, családalapítás, a lakáshoz jutás emberpróbáló nehézségeit. Az évszázadokon át időtálló szakmák rohamos elértéktelenedését.

Az erkölcsi értékrend átalakulását, mindinkább pénzzel mérhetővé. A család közösségét minden oldalról fenyegető veszélyeket. Amelyekről szólnunk, hatásuk ellen védekeznünk kell, de mindet teljesen kivédenünk szinte lehetetlen.

Ellenük egyetlen közös eszközünk van: tágítsuk a “mi” kicsinyke köreit: mind többen és többen és minél szorosabban fogjuk egymás kezét. Hogy érezzük a melegét.

Ne hagyjuk, hogy a hétköznapjaink fordítsanak egymás ellen. Kapcsoljuk össze – fokozatosan – a társadalmi érdek- és érték-köröket, védelmezzük a védekezés jogát.

S ne hagyjuk magukra a gyöngébbeket és természettől kiszolgáltatottakat – a betegeket, fogyatékkal élőket. A munka nélkül maradtakat. Akik korszerű és nélkülözhetetlen ismeretek híján keserves küzdelmet vívnak a megélhetésükért. A hajléktalanokat.

S mindenekelőtt az öregeket. Akiket mindannyiunk közül a legkíméletlenebből taposott meg az elmúlt évszázad, akik a legtöbb – megszívlelni érdemes – élettapasztalatot és emberismeretet gyűjtötték össze valamennyiünk között. És a legtöbb keserűséget.

Tudván tudva, hogy az emberiség egésze – magunkat is beleértve – egyetlen élőlény, s a mi társadalmunk – mint minden országé – annak csak egy-egy sajátos, máséval összehasonlítható, de azzal össze nem téveszthető szerve. Amely – mint minden élő szervezet – elhaló és újratermelődő sejtekből épül.

És megvan a maga sajátos – társadalmi, azaz a mindenkori környezetéhez igazodó történelmi – szerepe és hivatása. Amit vagy képes betölteni, vagy a szerepét másik veszi át.

Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ami mindehhez erőt ad, az a láthatatlan, de érzékelhető és kimeríthetetlen anyai szeretet. Amire nyugodtan hagyatkozhatunk, mert az anyáról lányára száll. Mint eddig is az évezredek során, s mint a ránk váró – higgyük: kevésbé viszontagságos – ezer évben.

Adassék érte tisztelet az anyáknak és nagyanyáknak. Mert az ő szeretetük mindannyiunk – a gyermekeink – sorsának kovásza. Itt, most és mindenkoron.

Göncz Árpád

1999. december 31-én.


Kérjük oszd meg a bejegyzést, hogy másokhoz is eljusson az igazság:
  • 3K
  •  
  •  
  •  
  • 3K
    Shares