A DK közeli blogger Homonnay Gergely majdnem belehalt a Fideszbe szerint világszínvonalú egészségügyünkbe!
A Facebook feldobta az emlékeimet.
Ma két éve jöttem ki a Kékgolyóból (2018. december 1.), ahol rákkal műtöttek. Milyen boldog voltam, hogy pár nappal a műtét után Kriszta nővér kiszedte a branült a kezemből. Az a Kriszta nővér, aki néha naponta többször jött be hozzánk is fertőtleníteni. Akkor már tele volt a sajtó azzal, hogy hányan meghaltak kórházi fertőzésben. Tudtam, hogy Kásler kórházában nem fogok kórházi fertőzésben meghalni.
Boldogan írtam ki a Facebookra, hogy ez most egy hosszú utazás lesz. Az orvosommal megbeszéltük, hogy rendszeresen járok majd kontrollra.
Két hónap múlva már tudtam: inkább meghalok, de Kásler kórházába be nem teszem a lábam. Vettem egy doboz cigit, rágyújtottam, és a rákos dossziémat kibasztam a Kékgolyó utcában a főbejárattal szemben egy kukába.
MR-re kellene járnom, ami ugyan van a Kékgolyóban, nem kell magánrendelőben 86 ezerért kontrasztos nyaki MR-t csináltatnom. Van. Működik. Tömött sorban várnak a betegek a vizsgálatra. Én először és utoljára ott a műtét előtti héten voltam. Nem fértünk el a váróban. Állóhely sem volt. Olyan nénikék álltak a pulthoz dőlve, akiknek a fél arcuk hiányzott. Az MR gépnek helyet adó épülettől pár méterre áll egy csilivilin felújított kápolna, oda mentem be, hátha le tudok ülni. A kápolna tök üres volt, ami jó is lett volna, csakhogy nemcsak ember nem volt benne, hanem fűtés sem. Épp az első hideg téli napon, amikor befagyott a járdán a tócsa vize nem akartam odafagyni Szűz Máriával szemben a padra, hogy a fagyhalálba evezve azon tűnődjek, mit rontottam el: miért nem tartottam be a Tízparancsolatot… (Rohadjmegkásler!)
Aztán a műtét előtti napon befeküdtem a kórházba, ami egy gyár. Itt a beteg lelkére nincs idő. Meg lehet nézni reggelenként a tömött sorban a betegfelvételen a Kékgolyó utcai főbejáratnál az addigra már elcsigázott betegek arcán a félelmet. 20-tól 80-ig minden korosztály képviselteti magát. Itt mindenki zombi üzemmódba kapcsol, és reménykedik, hogy élve kikerül ebből a darálóból.
Van, akinek sikerül.
Én úgy döntöttem, vidámra hangolom magamat, bármennyi is van még hátra. Nem vagyok hajlandó eltemetni magam azért, mert még pár napig van valami a testemben, ami el tudna pusztítani. Az első könyvem éppen bestseller lett, percenként jöttek a gratuláló telefonok. Majd csináltam egy szelfit, és kiraktam az instára. Onnantól meg az aggódó telefonok jöttek.
Azt a törölközőt vittem magammal, amit egy évvel korábban a riói szállodából loptam, csak azért, mert benne volt a szálloda monogramja, és hogy Ipanema. Abban a brazil zászlós táskában vittem be a cuccomat, amit Rióban vettem, és amivel ma is utazgatok. Kiraktam ezeket az ereklyéket az ágyamra, és jó kedvem lett. Egy kétágyas szobában helyeztek el, és nem sokkal a beköltözés után lett egy szobatársam, egy könyvelő, aki szerintem simán hülyének nézett amiatt, hogy ott vidámkodom a riói installációmmal az onkológián.
Aztán hogy érzékelje, nem vagyok annyira bolond, elkezdtem vele beszélgetni. Elmondta, hogy 50 ezret adott a dokinak, a Boér főorvos úrnak, aki végül úgy műtötte meg, hogy aztán a fiatal éjszakai ügyeletes dokinőnek – aki éppen nem sokkal előtte szakvizsgázott – fel kellett nyitnia a könyvelő nyakát. Egy bazi nagy vágáson keresztül egy műanyag zacskóba folyt a vére, de legalább innentől nem beszélgettünk. Tök rendes fickó volt ez a könyvelő, dehát könyvelő, mi közöm van nekem az ő számokba, táblázatokba foglalt világához, amikor engem már azzal meg lehet őríteni, ha kimondják: EXCEL táblázat.
Boér főorvos urat egyszer nem láttam, pedig pár napot ott dekkoltam abban a kétágyas szobában a fotocellás ajtó mellett, ami mindig éjszakára romlott el. Egy percet nem tudtunk tőle aludni, pedig a műtétet követően kőkeményen be voltam állva napokig, úgy telenyomtak fájdalomcsillapítóval. Ha éppen éreztem, hogy jövök le a cuccról, máris mentem, és megkerestem a fehérköpenyes dealert, hogy a branülön keresztül toljon már valami jóféle anyagot. A fotocellás ajtót azonban nem lehetett leszedálni. A könyvelő szótlanul tűrte a sorsát, leszarta a zajt, amit az ajtó csinált, és örült, hogy akkor már nem folyik vér a nyakából, én meg rájöttem, hogy biztos az onkológián meghalt betegek járnak vissza kísérteni, és azok nyitogatják az ajtót. Mert a fotocellás ajtó megállás nélkül ment kurva nagy zajt csapva úgy, hogy senki nem akart átmenni rajta. A könyvelő csak nézett fel a plafonra, hogy ez bazmeg bolond, én meg röhögtem.
Röhögtem, mert tudtam, másnap jövök haza.
De azt nem tudtam, mi vár rám.
Nem tudtam, hogy heteken át hajnalig állok majd a fürdőszobában a tükör előtt, és verset mondok bőgve.
Nem tudtam, hogy a sokadik logopédusnak adok sok pénzt, hogy végül elmondja: törődjek bele, soha nem fogom úgy ejteni a hangokat mint azelőtt. És hogy engedjem el a kurva nehezen megszerzett brit angol kiejtésemet.
Nem tudtam, hogy heteken át csak azt nézem majd, mit lehet megenni, mert egyfolytában éhes leszek, mint egy kutya, és ha pépeset látok, azonnal megeszem. Tök mindegy, hogy az spenót, vagy krumpli- vagy almapüré.
Nem tudtam, hogy kiiktatom magam az életből egy időre, hogy félni fogok, hogy mi lesz velem, hogy bezárkózom a lakásomba, és a telefonokra sem tudok válaszolni, mert beszélni sem tudok jódarabig.
Nem tudtam, hogy az életem már soha nem lesz olyan, mint előtte volt.
Senki nem mondta el.
Mert a betegek lelkére a Kékgolyóban nincs idő. A végelenségig kiszipolyozott orvosok és az ápolók futnak versenyt a rákkal, hogy a sok félelemtől reszkető beteg közül legalább egy párat meg tudjanak menteni. Nem ráolvassal, nem a Tízparancsolattal… (Káslergecikurvaanyád)
Én nem vagyok orvos, de abban biztos vagyok, hogy az ember nemcsak sejtek, szövetek, szervek rendszere. Ennél többek vagyunk. És abban is biztos vagyok, hogy egy elgyötört, a félelmeivel küszködő ember mennyire meg tud zuhanni.
És én nem kívánok rákot senkinek. Még Orbán Viktornak sem. Szemét egy dolog.
De ha a Rasi még egyszer szül, szüljön már a János Kórház szülészeti osztályán, és kapja pont azt a szolgáltatást, amit bármelyik kismama, akinek nem volt 50 ezre a dokira.
És ha ő ne adja Isten beteg lesz, nézegesse a Guadaloupe-i Szűzanyát mosolyogva az egyik padon üldögélve Anikó asszonnyal abban a templomban, aminek a felújítására még idén küldünk Mexikónak 2 milliárdot, és imádkozzon.
Imádkozzon erősen, hogy Mexikó nem adja ki a magyar hatóságoknak. Mexikóval ugyanis nincs kiadatási egyezménye Magyarországnak. Ott a hatóságok elég korruptak, hogy meg lehessen venni a menedékjogot, ahogy a macedón ex-miniszterelnök is valszeg megvette nálunk a menedékjogot.
Imádkozzék, hogy soha nem kell majd hazajönnie.
Mert egyszer el kell majd számolnia azzal, amit most a magyar betegekkel tesz.
És ha van Isten, akkor a Magyar Köztársaság bírája előtt kell majd elszámolnia.
Én ezért imádkozom!
Forrás: Homonnay Gergely közösségi oldala
