Olyan szép ez, mint egy föstött kép.
Egy reneszánsz festmény. Ez is volt a célja.
Nem mondhatni, hogy érdek nélkül tetszik (vagy nem tetszik) ez a szépség, mert érdek, az van rengeteg a képen. Érdekes érdekek.
Az élesre köszörült érdekek és a gagyogó hatalomvágy cseppet sem véletlen találkozása a fehér asztal mellett.
De amúgy a kép az aranymetszés szabályai szerint való (hogy mi az aranymetszés és mik a szabályok, azt ők mondják meg), csak itt a Fibonacci-számok digitális jelekké konvertálódnak túltengő, távoli bankszámlákon.
Úgy ülnek ott országunk vezéri, mint két, egymással szembefordított utolsó vacsora (souper, madame et messieurs, utána az özönvíz).
Az asztalfőn senki – demokrácia ez, kérem! -, de a főhelyen mégis ott nehezedik az instant megváltó, súlyosan és hangsúlyosan.
A fő- és mellékfő-alakok mögött polcok szigorú vonalai; a precíz, szöges-elvágólagos konstruktivizmus szimmetriája józanul ellensúlyozza a borotvált Armanik és zsinóros suttyóbajuszok dús drapériáit.
Sötétre pácolt, dörmögő, nehéz könyvespolcok.
Teljesen üresek.
