🟠 Ez a cikk eredetileg a Kelemenet Facebook-oldalon jelent meg. Ha érdekelnek a rendszerkritikus politikai elemzések, kövess minket itt: facebook.com/kelemenet – minden héten új, őszinte véleménycikkekkel jelentkezünk.
Orbán Viktor és a szélkakas politika vége: amikor már nincs merre fordulni
Kevés olyan politikai pályafutás van Magyarországon, amely annyi fordulatot és ideológiai csavarodást tudhat magáénak, mint Orbán Viktoré. Aki figyelte az elmúlt évtizedeket, az pontosan tudja: Orbán mindig pontosan azt mondta, amit az adott történelmi pillanat megkövetelt. Nem a meggyőződés, hanem a hatalom vonzása diktálta az irányt – és most úgy tűnik, elértünk ahhoz a ponthoz, amikor már nincs hova fordulni.
A KISZ-es indulás: a rendszer gyermekeként
A pályaindítás nem volt forradalmi. Orbán Viktor a kommunista ifjúsági mozgalomban, a KISZ-ben kezdte a politikai szárnypróbálgatásait. Akkor még nem a liberalizmus bajnoka vagy a „keresztény Magyarország” atyja volt, hanem egy rendszer lojális ifjú reménysége. Akkoriban az volt a nyerő pozíció, és ő természetesen oda állt.
A liberális korszak: szónok a Nagy Imre-temetésen
A rendszerváltás idején aztán jött a hirtelen pálfordulás. A KISZ-es múlt hirtelen eltűnt a süllyesztőben, és előkerült a liberalizmus zászlaja. Orbán a Fiatal Demokraták Szövetségének élén követelte a szovjet csapatok kivonását, és Nagy Imre újratemetésén a rendszert bíráló, bátor szónokként lépett fel. Akkor épp az SZDSZ volt az ellenzék szíve – Orbán pedig azt a szerepet próbálta felvenni.
A polgári éra: „Ne azt nézzék, mit mondok…”
Ahogy a liberális vonal háttérbe szorult, és a jobboldalon kezdett erősödni a keresztény-nemzeti irányzat, Orbán is új gúnyát öltött. A ’98-as választási kampány már „polgári Magyarországról” szólt, bajuszos parasztbácsik és templomi zászlólengetés kíséretében. Emlékezetes mondása – „ne azt nézzék, amit mondok, hanem amit teszek” – már akkor jelezte: az igazság nem a szavakban, hanem a stratégiában rejlik. És a stratégia egyetlen célja volt: a hatalom.
Illiberális fordulat: Putyin, Erdogan, és a végtelen hatalom
2014-ben újabb pálfordulás következett: Orbán meghirdette az illiberális állam eszméjét. Nyugat helyett Kelet, jogállam helyett erős kéz, Európa helyett szuverenitás-mánia. Nem számított, hogy korábban ő volt a legnagyobb EU-párti hang Magyarországon. Ha az illiberalizmusban látott hosszú távú hatalomgaranciát, akkor abból épített ideológiát. És miért ne tette volna? Működött. Egy darabig.
Elfogytak a fordulatok
De mára úgy tűnik, a politikai szélkakas megpörgette magát utoljára. Nincs már új szerep, amit fel lehetne venni. Nincs már új ideológia, amit le lehetne nyúlni. A nemzetközi környezet megváltozott, az EU egyre kevésbé tűri a keleti lavírozást, a belső gazdasági problémák egyre feszítőbbek, és a társadalmi elégedetlenség is lassan átszakítja a kommunikációs védőburkot.
Orbán Viktor most először nem tud új arcot mutatni. Nincs új történet, amivel meggyőzhetné az országot. Mert már mindent elmondott – egymásnak is ellentmondva. A KISZ-től a liberalizmuson át az illiberalizmusig tartó út végére ért. És most, mikor először nem ő írja a történelmet, hanem a történet írja őt, úgy tűnik: az utolsó szerep már nem hódító vezér, hanem távozó színész.
A kérdés már csak az, mikor ismeri ezt fel ő maga. Mert a szélkakas akkor is mozdul, ha elfogy körülötte a szél. De ha nincs több oszlop, ahova felerősítheti magát, akkor csak eldől. Csendesen, de véglegesen.
🔵 Tetszett a cikk? Ilyen és ehhez hasonló tartalmakért kövesd a Kelemenet Facebook-oldalt: facebook.com/kelemenet
🎙 A szerző: Kelemen László
