Újabb fejezettel bővült a budapesti politikai küzdőtér: a Fővárosi Közgyűlés közel kétharmados többséggel megvonta a bizalmat a nagy fővárosi cégek vezetőitől, miután Karácsony Gergely főpolgármester saját előterjesztésében bizalmi szavazást kért a cégek élén álló menedzserek sorsáról.
A döntés valóban szokatlan politikai manőver volt – de talán még inkább az, ahogyan Vitézy Dávid ezt kihasználta.
A volt közlekedési államtitkár látványos lendülettel ugrott neki a főpolgármesternek, átlátszó csapdát, hatalmi gőgöt és pártkáder-védelmet kiáltva. Csakhogy Vitézy saját szerepéről, szándékairól és céljairól szemérmesen hallgat. Nem először fordul elő, hogy egy politikai döntést ürügyként használ arra, hogy saját kampányának építésére használja a nyilvánosságot – miközben valódi alternatívát nem kínál, csak jól megfogalmazott vádakat.
Vitézy azt állítja, Karácsony „csapdát állított” a közgyűlésnek, és ha nem támogatták volna a javaslatot, most azt kellene hallgatniuk, hogy helyén hagyták a korábbi vezetőket. De ez a logika egyszerűen nevetséges: ha valaki valóban az elvek embere, akkor nem a sajtóreakcióktól félve szavaz, hanem az alapján, hogy kinek mi a feladata, teljesítménye és szakmai múltja. Az egész „csapdázás-elmélet” inkább tűnik egy utólagos kommunikációs menekülőútnak, mint valódi politikai érvnek.
Különösen visszás, amikor Vitézy Dávid a demokratikus játékszabályok védelmezőjeként lép fel, miközben éppen ő az, aki következetesen azt sugallja, hogy Budapestet csak egyfajta „szakértői elit” mentheti meg – lehetőleg az ő személyes vezetésével. Azt hangoztatja, hogy pártfüggetlen szakmaiságra van szükség, de eközben szinte minden megszólalása erősen politikai élű, és gyakran együtt rezonál a kormányzati kommunikációval. Nehéz nem észrevenni: Vitézy épp úgy a politikai tér szereplője, mint azok, akiket kritizál – csak épp a függetlenség köpenyébe burkolózik.
A legélesebb mondataiban Vitézy azzal vádolja Karácsonyt, hogy ragaszkodik az MSZP és DK által javasolt emberekhez, függetlenül azok teljesítményétől. De ezt úgy mondja, mintha maga személyesen auditálta volna minden érintett munkáját – miközben ő sem mond semmit arról, hogy konkrétan kivel, milyen szakterületen, milyen szakmai kritériumok alapján lenne jobb vezető.
Miközben a főpolgármesteri hatáskörök valóban újragondolhatók és a cégek átláthatósága mindig időszerű téma, Vitézy retorikája sokkal inkább tűnik pozíciókereső politikai hadműveletnek, mint őszinte rendszerszintű kritikának. Harsány szavai mögött nincs program, csak harc. És az, hogy valaki minden döntést politikai háborúnak állít be, még nem jelenti azt, hogy ő maga fölötte állna ennek a háborúnak.
A fővárosi politikában valódi újításra, szakmaiságra és hosszú távú vízióra lenne szükség – nem újabb főhősre, aki mindenkit hibáztat, de önmagáról sosem beszél.
