Március 15. nemzeti ünnep – de amit Orbán Viktor idén ebből csinált, az inkább politikai hadüzenet volt. A miniszterelnök beszédében nem a nemzeti összetartozást ünnepelte, hanem a megszokott recept szerint ellenségképeket gyártott: civil szervezeteket, független sajtót, bírókat és mindenkit, aki nem áll be a sorba.
Most már nem is próbálja leplezni, mire készül – ez a beszéd egyértelműen megmutatta: a hatalom megtartása érdekében bármit hajlandó feláldozni, akár a demokrácia maradékát is.
Poloskák, árnyékhadsereg, gyarmatosító birodalom – ez már nem politika, hanem paranoia
A beszéd legemlékezetesebb része nem valamiféle vízió volt a jövőről, nem egy program, nem egy nemzeti minimum, hanem a civil társadalom és a szabad média „poloskázása”. Orbán már nem is titkolja, hogy a társadalmi kontrollt ellenségként kezeli – aki kérdez, aki vizsgál, aki bírál, az szerinte már nem magyar érdekeket szolgál, hanem valami titkos „birodalmat”.
Az AP találóan írta: a beszéd tele volt összeesküvés-elméletekkel. A miniszterelnök egy árnyékvilágban él, ahol mindenki ügynök, mindenki ellenség, és csak ő az egyetlen, aki „a magyar nép nevében” harcol – egyébként senki által meg nem hatalmazva.
A nemzetközi sajtó ítélete: ez most már sok
Orbán szavait nem csak itthon figyelték – a nemzetközi sajtó egységesen bírálta a beszéd stílusát és tartalmát.
- A Bloomberg szerint ezt a meccset most Magyar Péter nyerte, és a tömegek mozgása azt mutatja: valódi alternatíva körvonalazódik.
- A Die Welt kiemelte, hogy Orbán már most kampányüzemmódba kapcsolt, a civilszervezetek elleni támadások pedig a 2026-os választási gépezet előszelét jelentik.
- A Spiegel úgy fogalmazott: „Orbán most önmagán is túltett” – ami, valljuk be, nem kis teljesítmény.
- A Reuters és az AP pedig világosan leírták: a hatalmi retorika eldurvult, és mindez azt jelzi, hogy Orbán valóban fél – mégpedig nem Brüsszeltől, hanem a saját népétől.
Egy politikai rendszer agóniája
A nemzetközi reakciók tükrében egyre világosabb: amit Orbán Viktor március 15-én előadott, az nem a politikai erő demonstrációja volt, hanem a hatalmi pánik szimfóniája. Ha valaki tényleg biztos lenne a támogatásában, nem lenne szüksége arra, hogy civileket poloskázzon, hogy bírókat és újságírókat démonizáljon, vagy hogy minden kritikát nemzetellenes támadásként állítson be.
A miniszterelnök nem először, de talán most a leghangosabban mutatta meg: nem tud másképp létezni, csak ellenségképek között. És ha már mindenki ellenség, akkor talán ideje lenne feltenni a kérdést: ki maradt még vele?
Mert lehet, hogy Orbán beszélt – de a történelem csendben írta le őt.
