Döbbenetes, hogy milyen agresszíven követeli az ország az aranyakat. Mintha járna, mintha a tévénézés jól megérdemelt jutalma lenne.
Az ezüst vereség, a bronz csalódás, a negyedik helytől lefelé már csak lemondó sóhaj.
Amilyen könnyen belenyugodott a magyar ember abba, hogy a fizetések, az egészségügy vagy az oktatás az első ötvenben sincs, olyan öntudatosan hisztizik az olimpiai elsőségért.
És ez nemcsak azért káros hozzáállás, mert irreális terheket rak a sportolókra, nemcsak azért, mert egy hazug önképet szolgál, és nemcsak azért, mert elvesz sok örömöt és sikert. Hanem azért is, mert ez a mentalitás átmegy a hétköznapokra is.
És ahogy az aranyfüggő fotelgollam nem érez büszkeséget és tiszteletet azok iránt, akik a világon „csak” az ötödik vagy huszadik vagy negyvenedik legjobbak valamiben, épp így nem ad tiszteletet azoknak, akik erejüket megfeszítve dolgoznak és teljesítenek ebben az országban. A szociális munkásnak, a tanárnak, a vállalkozónak vagy a színésznek.
Én mindenkire büszke vagyok, aki Párizsban képviseli az országot, mert mindegyikük mögött óriási munka van. És mindannyian megérdemlik az ország szeretetét és tiszteletét, akárhányadikak is lesznek.
