„Köztársaságunk és a sajtó együtt emelkedik fel vagy bukik el. Az ügyes, érdek nélküli, közszolgálati jellegű sajtó, amely képzett intelligenciával tudja, mi a helyes, és azt bátor megcselekedni is, képes megőrizni a közerényt, ami nélkül a nép kormányzata hamisság és utánzás.
A cinikus, zsoldoslelkű, demagóg sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen önmaga. A hatalom a Köztársaság jövőjének építésére az újságírók eljövendő nemzedékéinek a kezében lesz.”
Talán csak újságírók és tanáraik ismerhetnek rá a szövegre, amit Joseph Pulitzer 1904-ben írt.
Valójában az az érdekes, hogy ez az amerikai magyar mindezt anélkül írta, hogy ismerhette volna azokat a társaslélektani kutatásokat, amelyek azt bizonyítják, hogy a sajtó sokkal fontosabb társadalmi intézmény, mint gondolhatnánk.
A tömegpszichológia megalapítójának tartott francia Gustave Le Bon „A tömegek lélektana” című könyvét a fenti szöveg megjelenése előtt csak pár évvel, 1895-ben adta ki, de az se a sajtó tömegbefolyásoló szerepéről, hanem, már elnézést a megfogalmazásért, a tömeg elállatiasodásának lehetőségéről és bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen bekövetkezéséről szól.
Mára viszont ismert, hogy miért nem üres frázis, miért nem szimpla patetikus felmagasztalása a sajtó szerepének és felelőségének mindaz, amit Pulitzer 120 éve megfogalmazott.
Véleményünk, ítéleteink kialakításakor társas lényként hajlamosabbak vagyunk a nekünk fontos csoportot, közösséget követni, mint önálló döntést hozni. Elismert, híres, elfogadott ember követése is megspórolhatja az önálló véleményalkotáshoz szükséges tájékozódást, elemzést, a mérlegelés fáradságos munkáját.
Amikor az emberek többsége újságot választ, akkor, bár azt hiheti, hogy „csak” értékrendet választ, valójában viszont véleményt, olyat, amely nagy valószínűséggel azonos a sajátjával.
A tájékozódásnál sokszor fontosabb, hogy az újságolvasással megerősítést nyerjen saját véleményünk, valamely véleményközösséghez való tartozásunk. Az ellentétes állásponttal való találkozás diszkomfortot okoz, mert arra kényszeríti az embert, hogy újra átgondolja saját véleményének helyességét, és ki akarja fél életét az önmagával folytatott mérlegelő viták sorozatával tölteni?
Jegyezzük meg, hogy az újságot, internetet olvasók többsége mindezzel sokkal kevésbé van tisztában, mint gondolnák és gondolnánk, többségüknek az az önképe, hogy azért olvas, hogy tájékozódjon.
Nincs okunk viszont azt hinni, hogy az újságíró iskolák mindezt ne tanítanák meg a növendékeknek, hogy az újságíró szakma ne értené ezeket a társaslélektani folyamatokat.
A demokratikus sajtónak kulcsszerepe van a demokratikus társadalom megszervezésében, fenntartásában, mert normát, mintát közvetít és teremt.
A demokratikus nyilvánosság az embereket összetartó láthatatlan kapocs láthatatlan szövedéke, ami a tömegből népet formál.
A köznyilvánosság minősége nem egyszerűen a társadalom minőségének tükre, hanem annak a közösség vezetőivel közel egyenrangú alakítója.
Határozott meggyőződésem, hogy a nyilvánosságnak ezt a szerepét sokkal többen nem értik, mint ahányan igen, sokkal többen nem vállalják ennek felelőségét, mint ahányan igen.
Demokratikus, hazafias sajtó nélkül nincs erős, demokratikus Magyarország. És ha a mostaninál jobb országot akarunk, akkor mindenkinek meg kell tennie a maga dolgát azon túl is, hogy másoknak tanácsot adjon arról, hogy nekik mit kellene tenniük.
Mi egy pár dolgot mostantól másként teszünk.
Ebben az értelemben magunkkal is megküzdünk. Igaz, ha kell, másokkal is.
