A népszerű műsorvezető Vujity Tvrtko elgondolkodtató írást tett közzé a legnagyobb közösségi portálon. Ezt az írását osztjuk meg, változtatás nélkül:
Lájkra váltott ország..
Nagyjából 10 évvel ezelőtt kitaláltam egy fogalmat, amelyet ezután sokan használtak. A fogalom így szólt: kamuceleb, jelentését pedig a valódi teljesítmény nélküli hírességben határoztam meg.
Akkoriban arról írtam, hogy könnyen és könnyű lájkokra lehet váltani cikkeket, riportokat, egész műsorokat. A valós teljesítmények mögött kitartás, a hírek elkészítésében pedig munka van.
Ehhez képest viszont a médiában többeknek elég a főműsoridőben ordibálás, a bezárt villában nemiszerv-pörgetés vagy a soha meg nem történt herevasalás-hazugsága. Nekik elég, mert ez több kattintást, így több reklámbevételt is hoz.
Az „előny” tehát a több pénz, a hosszútávú veszély viszont a társadalom morális értékrendjének sérülése.
Ez ellen a folyamat ellen tiltakoztam, amikor 2016 februárjában, egy tévéstúdióban, élő adásban azt mondtam a kamerába, hogy képtelen vagyok nyilvánvaló hazugságról beszélgetni.
Hiába mondták a tévében, hogy ez a csatorna érdeke, ez hozza a reklámbevételt… nekem az újságírás nem a szakmám, hanem a hivatásom, így az az adás -17 év után- az állásomba került.
S hiába veszítettem sok pénzt, engem sosem lehet megvenni, ez lett a vége. Akkor írtam ki a FaceBook-oldalamra, búcsúként a Linda című film legendás mondatát:
„Baltazár inkább meghal, de nem alkuszik!”
Az első jel, amikor úgy éreztem, hogy nagy a baj, még korábban jött velem szembe. A TV2 Naplóját kinyírta a magyar belpolitika; nem voltam hajlandó semmiféle cenzúrára. Talán van még, aki emlékszik rá: a műsort egy álló pultnál vezettem.
Szóval egyszer csak azt vettem észre a képernyőn, hogy a Napló pultját átfestették és egy valóságshow díszlete lett belőle, a műsort pedig éppen az a kamuceleb vezette, aki miatt el kellett hagynom a tévétársaságot.
S mi a helyzet ma? A megölt szavak, az értékét veszített fogalmak és kamucelebek virágzását éljük!
Több kamuceleb ma már önmagában is „műsorvezető”, sőt, valakinek még a rokona is. A valakinek a valakije.
Az újságírásban egykor komoly szavakat teljesen elértéktelenítettük, hiszen ma már nem egy államelnökkel vagy egy híres sportolóval készítenek „EXKLUZÍV” interjút, hanem egy villában a nemiszervét pörgető, jelenleg emberrablás miatt börtönben ülő elítélttel. Meg a tolvajjal. A feleségét bántalmazóval. A kábítószeres visszaesővel.
Ezzel egyrészt kiszorulnak a médiából azok a tehetségek és bajnokok, akik megérdemelnék, hogy ott legyenek, másrészt: a fiatalok új “példaképei” megmutatják a gyerekeknek, hogy “Látjátok, ennyi is elég a főműsoridős szerepléshez és a címlapokhoz!”
S mi értelme van annak a „hírműsornak”, amelyben rendszeresek a helyreigazítások?! S mennyire objektív egy adás, amelynek egy része konkrét politikai karaktergyilkosságokra épül? Mi értelme van a hírközlő portálnak, amely sorozatban veszíti el a sajtópereit?! Költőiek a kérdések, a választ magam is tudom…
Az újságírás számomra a világ egyik legszebb, ha nem éppen A LEGSZEBB hivatása. Ugyanakkor mit üzen az egy társadalomnak, ha folyamatosan arról hall „EXKLUZÍV” híreket, hogy kinek látszott ki a mellbimbója?!
Kinek vág bele a fenekébe a tangabugyija? Ki kit vert meg? Ki aláz és gyaláz meg kicsodát?!
Persze ezeknek a híreknek is van létjogosultságuk, de nem ilyen értékben és főleg NEM ILYEN MÉRTÉKBEN.
Félreértés ne essék: nem kell mindig és mindenkinek világirodalmat olvasnia és komolyzenét hallgatnia, ugyanakkor drámai a párhuzam, hogy a szakmájukért sokat tanult emberek nem kellenek a képernyőre, mert oda a botrányt okozó kamucelebek kellenek.
Aki ma a magyar média fogyasztója, láthatja és érezheti az indulatok fékevesztett valóságát: a hírek egy nagy része balhékról, botrányokról, politikai leszámolásról és az általam fentebb említettekről szólnak.
EZ PEDIG ÜZENET!
Üzenete annak, hogy nem érdemes annyit tanulni, nem kell olyan sokat tenni a tudásért, nem kell harcolni a sikerért?! MONDOM MÉG EGYSZER: minek küzdene egy tehetséges élsportoló vagy nagyszerű zenész, amikor úgysem fér bele a hírműsorokba?!
Elég nemi szervet pörgetni, lopni, verekedni, megcsalni és gyalázkodni, máris garantált a főműsoridő!
Egyrészt ez elértékteleníti az újságírást, hiszen a néző, hallgató és olvasó azt hiszi, hogy ez az (PEDIG NEM), másrészt az indulatok döbbenetes mélységekbe taszítják a társadalmi közbeszédet. Nem elég, hogy politikusaink napi szinten gyalázzák egymást, nem elég, hogy újságíróknak nevezünk olyanokat, akik filmet talán még nem is készítettek, értékelhető cikket talán még nem is írtak, de mindig minden lehetőséget megkapnak csak azért, mert beállnak egy kamera elé és a megfelelő politikai oldalt és annak politikusait szidják, alázzák!
Így amortizálódik le a morál, így értéktelenedik el a közbeszéd, mert senki ne gondolja, hogy a 0-24-ben emberekre ömlő stressz, feszültség és mocsok nem jelenik meg a dugókban, közutakon, munkahelyeken vagy családokban.
Nincs rá kutatás – hiszen nem is lehet – de kíváncsi lennék, hogy mekkora mértékben van benne egy otthon elcsattanó pofonban vagy egy minősíthetetlen ordibálásban mindaz, ami a közembert a mindennapokban éri.
KÖZÖS FELELŐSSÉGE lenne a politikai elitnek, az újságíróknak és a vezetőknek megteremteni a társadalmi békét. Tehát nem csak az lenne a vezető rétegnek a feladata, hogy betömje a kátyúkat, fizetést adjon a pedagógusoknak, megoldja a gyermekétkeztetést, hanem az is, HOGY NYUGALMAT TEREMTSEN!
Vajon ezt szolgálja a mindennapos “nemzetárulózás, hazaárulózás, diktátorozás, tolvajozás”, az emberek folyamatos stresszben tartása?!
Magyarország számomra a világ legszebb országa, a magyar nép pedig szuper tehetséges, éppen ezért vérzik a szívem, hogy ezt látom, hallom és tapasztalom!
Az a csatorna annak idején megtette a választását: a kamuceleb kellett ahelyett, aki nem volt hajlandó ehhez a megalkuváshoz a nevét adni; illetve nemet mondott a cenzúrára! Nem baj, az is egy választás volt, ahogy az enyém is.
Ettől még az a hazám és a népem, s a világháló segítségével tudok szólni, írni, fotózni és filmezni Nektek! És végtelenül hálás vagyok, hogy Ti és én -legalább így – együtt lehetünk!
Írásvégi üzenetem pedig – jól tudom – pusztába kiáltott szó, mégis le kell írnom, ha másért nem, hát magamért: VIGYÁZZATOK AZ ÉRTÉKEITEKRE… amíg lehet!
Barátsággal: Tvrtko
Utóirat: bejegyzésemben ezúttal sem említettem konkrét neveket, kérlek, Ti se tegyétek, mert nem személyekről, hanem általános jelenségről írtam Nektek!
Ha egyetértesz az írásommal, oszd meg bátran az oldaladon. KÖSZÖNÖM!
