Talán ha tizenkét éves lehettem. Egyik unokatestvérem friss házasként fantasztikus férjével házépítésébe fogott. 1973 körül lehettünk, Kádár-kocka épült. Ott volt miden rokon.
Több az elhatározás, az akarat, mint a pénz. De csináltuk. Én a tetőn, gerendák közt botladozva.
Szép fiaik lettek. Na meg bonyolult élet. A végén sok unoka, egy részük rájuk maradt. Csinálják.
Minden, ami jön, túl a hetvenen, hogy legalább az unokáknak könnyebb legyen. És könnyebb lett. Csodaemberek.
Ezek az emberek most bajban lesznek. Ez a kormány egy jó szót nem mond nekik, róluk. Nem segít. Bajban lesznek megint. Te jó Ég, mi lesz itt tavaszra?!
Amikor nagyon pocsék volt az élet, apám börtönben, én, hatodik osztályt végzett anyám, aki bár alig keresett valamit a pápai Textilgyárban, de bújt és simogatott, suttogta, hogy majd megoldjuk valahogy. És megoldotta.
Vigyázni kell az emberekre. Ezek, a mai hatalmasok, (akkor is mondom újra: erkölcsi-politikai törpék) nem vigyáznak ránk. Lehetne másképp is.
De ahhoz ezeknek menni kell.
Menni.
És fognak.
