Megosztom másokkal is:

Nagyon fontos írást teszek most közzé, én legalábbis így érzem. Évek óta mesélek, beszélek, írok valamiről, amely egyre inkább konkrét formát ölt.

Miről is van szó konkrétan?!

Ahogy szoktam, kezdem az alaptélziseimnél:

Meggyőződésem, hogy a szemmel is látható, érzékelhető gazdasági problémák mellett súlyos mentális krízis van hazánkban.

Magyarország egy megosztott, messze az egészséges határon túl agyonpolitizált, folyamatos feszültségben élő ország lett, s ennek -véleményem szerint- komoly felelősei a politikusok (pártállásra tekintet nélkül).

Hogy ne csak általánosságban beszéljek:

Tegnap közzétettem egy fényképet egy cuki újszülött kisfiúról, a hawaii-magyar Bordás-Simon család negyedik gyermekéről.

Mivel két FaceBook-oldalt is kezelek (egyet az anyanyelvemen, egyet pedig magyarul), két nyelven is megírtam nagyjából ugyanazt a bejegyzést, s mellétettem ugyanazt a fényképet.

A végeredmény -bár hangsúlyozottan nem reprezentatív- szomorúan sokatmondó:

-horvát oldalamon kivétel nélkül(!) szívecskés, gratuláló, örömöt és jókívánságokat kifejező hozzászólások érkeztek;

-a magyar oldalon pedig elszabadultak az indulatok.

A kisfiú édesanyja béketeremtésből (is) diplomázott, tegnap beszéltünk is telefonon, amiről most írok, az egy mentálpolitikai tanulmány alapja is lehetne.

Neki és mindannyiunknak.

Természetesen nem foglalkozom behatóan egy-egy kommenttel, a folyamattal viszont igen, ami elborzaszt.

Egy hölgy a kisfiú és testvérei képe alatt minősíthetetlen káromkodások kíséretében írta le, hogy mennyire elege van abból (sokkal durvábban és csúnyábban írta), hogy boldog családokat „mutogatok”, miközben neki mennyire nehéz az élete. Hozzászólása alatt pedig a népítélet azonnali képét láthattuk:

-van, aki sajnálta a hölgyet,
-van, aki -szintén szitkozódva- elküldte az anyjába,
-volt, aki nem volt rest, és végigtanulmányozta a hölgy oldalát és onnan vett információk alapján támadta meg.

Emellett:

-a posztom alatt támadták a pár hetes kisfiú szüleit a névválasztás miatt,
-volt, aki kifejtette, hogy az a takaró, amiben a kisded a képen van, indokolatlanul lekötözi és így kínozza a gyereket,
-többen megjegyezték, hogy aki Hawaii-on él és ott szül gyermeket az már nem is magyar,
-volt, aki nemes egyszerűséggel jelezte, hogy aki „elkotródott” Magyarországról, az már írjon azon a nyelven, ahol él, MAGYARUL NE!

Emellett tudni vélték, hogy a szülők segélyekből és gyerekszülésből élnek (!), nincs már közük Magyarországhoz, illetve többen is jelezték, hogy mivel Hunakalia neve magyarul Magyarországot jelent, felesleges ilyen messze is „magyarkodni”.

Jelzem: minden egyes ilyen hozzászólás alatt ment az „anyázás” és „viszont-anyázás”, egymást (is) hergelték, bántották, gyalázták a hozzászólók… még egyszer mondom: egy pár hetes csecsemő születése okán, az ő képe alatt.

Nos, nem fogok hosszan írni Rékáról és Istvánról, mert cikkem nem róluk szól. Annyit engedjetek meg nekem, hogy őket jól ismerőként leírjam: reggeltől estig dolgoznak, többnyire felváltva.

Ha nem tudták megoldani a gyermekelhelyezést, olykor én vigyáztam a gyerkőceikre. A két fiatal volt már benzinkutas, pulykamell-szortírozó, pincér és idegenvezető, minden munkát elvállaltak és elvállalnak azért, hogy boldoguljanak.

Ezen kívül: bár minden gyermekük Hawaii-on született, a kicsik anyanyelvi szinten beszélnek magyarul, a család minden nemzeti ünnepünket magyar népviseletben köszönti és magyar ételekkel ünnepli!

Tudom, érzem: van, akinek semmi sem jó: ha Hawaii szépségeiről írok, akkor miért hergelem ezzel az embereket; ha Csernobilt mutatom, akkor nem elég a depresszióból?!; ha kelet-Ukrajnából tudósítok, akkor bezzeg „Amerika bohóca” mit tett máshol…, ha Szrebrenicáról számolok be, akkor mindig lesz, aki megjegyzi, hogy az áldozatok „muzulmánok, akik máshol meg robbantanak”.

Mintha egy bűn legalizálná a másikat, mintha egy kisgyermek tehetne arról, hogy milyen bőrszínű vagy vallású családba születik… SZÖRNYŰ!

No, de most valami egészen másról, és mégsem…

Évek óta mondom, hajtogatom, írom és jelzem, hogy -HANGSÚLYOZOTTAN SZERINTEM- szaladunk a morális katasztrófa felé. A világ egyik legtehetségesebb népe elmerül a pesszimizmusban, miközben folyamatosan bántjuk egymást. Sokszor írtam már: a példa ragadós.

Tudom, unalomig ismételt a „kedvenc” példám: Hawaii-on két év alatt egyetlen eldobott cigarettacsikket sem láttam (pedig kerestem), miközben Magyarország egyes részei hamutartóra, illegális szemétlerakóra emlékeztetnek.

Ennek pedig egyik oka, hogy „MIÉRT, HÁT MÁS IS EZT CSINÁLJA?!” -én legalábbis ezt a választ hallottam legtöbbször. Nem becsüljük a sajátunkat, az Istentől és természettől kapott értékeinket! Mert ha más is ezt teszi, nekünk miért ne lenne szabad?!

Nos, nem először írok a közbeszéd drámai eltorzulásáról, a vita színvonalának döbbenetes mélyrepüléséről sem. Egy tehetséges ország tehetséges népénél széttörtek a vasárnapi ebédlőasztalok, mert az egyik családtag ilyen oldali, a másik meg olyan oldali.

A két oldal pedig folyamatosan gyalázza egymást, nem hagyva nyugtot az embereknek!
IGEN, POLITIKA!

Szerintem jelentős részben a politika tette ezt velünk. A „Tisztelt Házban”, a híradókban, a magyar nyelvű internetes portálokon ömlik ránk a szenny, társadalmunk vezetői, megválasztott képviselőink pedig A MI PÉNZÜNKBŐL gyalázzák egymást!

Nézzetek meg egy híradót, olvassatok el egy újságot, nyissatok ki egy weblapot és szembejön veletek a valóság: röpködnek a „diktátor, hazaáruló, nemzetáruló, tolvaj, csicska, bérenc” szavak és fogalmak, a közember pedig joggal (?) érezheti úgy, hogy ha a képviselőknek szabad, akkor neki miért ne szabadna…?!

Hawaii-on nem csak eldobott csikket, de ordibáló embert és közlekedési vitát sem láttam, ellenben itthon…

Nem érzem normálisnak, hogy ennyire a politikáról és a politikusokról szól a magyar társadalom. Nem is titkolom, van ennek köze ahhoz, hogy nem élek mindig itthon, a rajongásig szeretett szülőhazámban. Pedig a politikus is „csak” egy alkalmazott.

A nép alkalmazottja. Elvileg nem lenne kiváltságos ember. Az övé is egy szakma, amiért fizetést kap, mint oly’ sokan mások. Ám nálunk a politikusok saját magukat helyezték a középpontba és ezért elképesztően sokat foglalkozunk velük!

Miközben ott vannak a pékek, tanárok, útépítők, óvónők, tűzoltók és orvosok, mérnökök és takarítónők, akik fenntartják, „üzemeltetik” Magyarországot.

Számomra Ők az igazán fontosak, nem a szitkozódók. Mert ezt utóbbival nem megyünk előre. Ezzel sehova sem megyünk!

Az egyik politikus folyamatosan „készül”, a másik gyalázkodik, a harmadik meg patikamérlegen méregeti, hogy ki mennyire magyar. Hivatásom, az újságírás -a politika mentén- romokban hever, közös nemzeti ünnepeink már régen nincsenek, miközben az én adófizetői forintjaimból (és a Tiétekből) hirdetik a gyűlöletet. Egyes szerkesztőségek kimondott-kimondatlan feladata mások lejáratása, forintcsilliárdok mennek el a gyűlöletre. Szerintem…

Hol találunk békét? Például a sportsikereinkben. Nos, ott ültem a kosárlabda bajnoki döntőn, ahol a győztes boldogsága mellett időnként zúgott az adott helyzetben -és úgy általában is- teljesen értelmetlen „cigányooook, cigányoook!”, és nem volt senki, aki azt mondta volna: EBBŐL ELÉG!

Legyőztük az angolokat. Hurrá, nem volt nálam boldogabb ember (ám remélem, hogy sok olyan, mint én). Megfigyelhettétek: sok közíró és politikus fejtette ki véleményét, mely szerint London politikáján, a térdelésen és mit tudom min álltak még “bosszút” a mieink. Bravó!

És így alakultak ki a kormánypárt színészek és ellenzéki színészek, a baloldali énekesek és jobboldali énekesek kasztjai. A csoportosulások, ahol már nem a művészi érték, hanem a vélt vagy valós politikai szimpátia számít! Ma már szinte minden ilyen vagy olyan oldali… széttört vonalak mentén

Megint csak szerintem egy politikusnak nem csak a gazdasági jólét megteremtése, hanem a társadalmi béke fenntartása is a feladata lenne, különösen egy világjárvány után, egy háború mellett, annak kellős közepén. Mindenki döntse el önmaga, politikai elitünk (pártállásra tekintet nélkül) mennyire felel meg mindennek?!

Politika mentén esünk egymásnak mindenért. Úgy szurkolunk a háborús feleknek, mintha focimeccsen lennénk; van, aki az áldozatokat is gyalázza, meg úgy általában mindenkit. Az állami kitüntetéseink vesztettek az értékükből, mert a kitüntetetteknek egyesek azonnak nekiesnek azért, hogy kitől vették át az elismerést, az újságíró pedig alapból „jobboldali, baloldali, kormánypárti, ellenzéki”, annak függvényében, hogy melyik sajtóterméknél dolgozik!

És mi a végeredmény?! A végeredmény ott olvasható egy párhetes, ártatlan kisgyermek fotója alatt. Aki nem ártott senkinek, aki egyszerűen csak örömöt és földöntúli boldogságot okozott a szüleinek, testvéreinek. De máris megkérdőjelezik magyarságát és sok minden mást! Még szerencse, hogy nem érti (még).

Gazdasági válság van. Morális és mentális -szerintem- még nagyobb! Én pedig a saját adóforintjaimmal nem szeretném finanszírozni a gyűlöletet! Eddig sem akartam, ezután sem szeretném. Csak ott zakatol bennem a kérdés: MIVÉ LETTÜNK?!

S mivé leszünk…! Vajon többen vagyunk még békességre vágyó emberek, vagy tényleg mindig és mindenkit le kell győznünk, meg kell vernünk. A politikus már nem is legyőzni akarja a saját ellenfelét, hanem megalázni, megsemmisíteni.

S így lesz az ellenfélből ellenség. A „nemes” szó már sehova sem illik oda…a vitához legkevésbé!

Van hitem! Hiszem, hogy csaknem 700.000 ember nagy tömeg. Nagy tömeg, amelyet összefog ez a FaceBook-oldal. Most ezt kiírtam magamból, egyben ígérem, hogy ezen a helyet továbbra is értékkel és mértékkel találkozhatsz. Tehetségemhez és korlátaimhoz képest én erre törekszem. MINDHALÁLIG!

Sok boldogságot kívánok a hawaii-magyar család legújabb tagjához. Legyetek olyan szépek, értékesek és boldogok, amilyenek eddig is voltatok!

Mindenki másnak pedig békét, nyugalmat és rengeteg ALOHÁT remélek. Aloha magyarul annyit jelent: Isten lehelete!

Barátsággal: Vujity Tvrtko


Megosztom másokkal is:

Mondja el véleményét a hírről, odalent a komment szekcióban

-- hirdetés --
 

Mondja el véleményét a hírről, odalent a komment szekcióban

-- hirdetés --