Gábor György legújabb írása kiverte a biztosítékot a fideszeseknél – a neves vallásfilozófus ismét nagyon beleállt a kormánypártba

Nekem a hatvanas évekbeli pesti Lehár Ferenc operett-vicc jut eszembe: mi a különbség Kína és Magyarország között? Szinte semmi: „Kína a mosoly országa, ami meg nálunk megy, az kész röhej.”… Most Orbánék saját önnön paródiájukká váltak, részben Bödőcs jól sikerült alakításai következtében, részben pedig azért, mert a finisben Simicska lövöldözéseinek köszönhetően naponta dőltek ki a csontvázak a szekrényből, ezért a kormány összes tagja menekült a nyilvánosság elől. Már legalábbis onnan, ahonnan valódi kérdéseket vártak. Gondolom, ezért mentek az ovikba, meg a nyugdíjas klubokba, ahol a kérdések helyett megúszták puszizkodással. A helyzet egyszerre groteszk és abszurd, ugyanakkor horrorisztikus is, mert egy életéért reszkető diktatórikus vezér bármire képes a hatalomért. Na de lássuk Gábor tanár úr szavait. „Mi küzdöttünk az ellen, hogy belemerevedjünk, belecsontosodjunk az állam nagy ügyeit intéző férfiak vagy hölgyek pozíciójába, tehát a humor, az önirónia, az abszurd iránti érzék az mindig megmaradt bennünk, és ezért a kampányaink is, még a felnőtt, már az ilyen nagyapai korban is mindig hordoznak magunkban, magukon valamit ebből a humorból és öniróniából. Ezért a kampányokban ugyan sok taszító dolog van, de összességben a mi számunkra a kampány inkább egy nagyszerű alkalom és lehetőség, részben, hogy a jókedvünket megőrizzük, részben, hogy a választópolgárokkal, ahogy tettük ezt egyébként 1988-tól mindig is, kapcsolatba tudjunk lépni, és ezek az élő kapcsolatok megakadályozzák, hogy, hát, ilyen nagyfejű, szürke öltönyös pasasok vagy górék legyünk.” Zoltán Lakner barátomnak köszönöm, hogy írásban megörökítette Orbán Viktor tegnap elhangzott veretes mondatait a humorról, az iróniáról, a nevetésről. Mármint a saját humorukról, iróniájukról, s a társadalom általuk kiváltott vígságáról és kacagásáról. Én azért ehhez valamit hozzátennék, kiváltképp, hogy a családban rendre azzal cukkoljuk egymást, hogy „elintézek neked egy szakszervezeti beutalót, ahol az étteremben, reggelinél, ebédnél és vacsoránál egy asztalnál ülhetsz majd Harrach Péterrel, Áder Jánossal, Németh Szilárddal, Gulyás Gergellyel, Mátrai Mártával vagy Tállai Andrással, s meglásd, csupa móka-kacagás lesz az együtt eltöltött két hét.” Szóval Orbán, Fidesz, humor, irónia, nevetés. Henri Bergson francia filozófust hívom segítségül, aki A nevetés (Le rire) címmel egy igen nagyhatású művet hagyott az utókorra. Bergson azzal kezdi, hogy „nincs komikum tulajdonképpeni emberi nélkül.” Először tehát ezt az „emberit” kellene megtalálni és kibányászni a fiúkból, úgy bizony, még Orbánból vagy Németh Szilárdból is. Aztán azzal folytatja Bergson, hogy a nevetés, a komikum, a humor „a tiszta értelemhez szól.” Vagyis másodikként a tiszta értelmet kellene megtalálni és kibányászni a fiúkból, úgy bizony, még Kósa Lajosból vagy Semjén Zsoltból is. Aztán Bergson arról beszél, hogy míg a tragédia bennünk lévő, „belső” bűnökre épít, addig a komédia a kívülről ránk tapadt bűnökre és aljasságokra, s ezért a legtöbb tragédia címe egy tulajdonnév, ám ugyanezért a legtöbb komédia címe egy köznév, pl. A fösvény; A hazug; A tolvaj stb. Pitiánerségük okán tehát nehezen tudnék elképzelni tragédiát, mondjuk Semjén vagy Kósa vagy Rogán vagy Tiborcz (az István!) címmel, ámde annál inkább remek komédiát, mondjuk A tolvaj, A szemforgató, A hazug, A szolgalelkű, Az ostoba vagy Az úrhatnám címmel. Aztán beszél Bergson az ellentétről (ide tartozik a testi-fizikai contra szellemi-spirituális feszültség, mint a commedia dell’arte vagy a farce egyik hagyományos alappillére, például az, ha – teszem azt – valaki folyamatosan a sportról beszél, stadionokat építtet, hatalmas arccal jelenti ki ország-világ előtt, hogy ki nem állhatja a pocakos tábornokokat, ám közben róla egyre inkább csak az szivárog ki, hogy mikor és hol töltött kolbászt és hurkát, mikor és hol készítette a sonkát, s közben a tábornokokon gyűlölt pocak rajta már hordónyira dagadt. Aztán beszél Bergson a „rugós ördögről”, a dobozba begyömöszölt, ám onnan újra és újra kipattanó figuráról, az újítás képtelenségéről, s a képtelenség folyton-folyvást történő ismétlődéséről (rugós ördög helyett Soros-ördög). Továbbá beszél Bergson a „zsinóros pojácáról”, aki azt hiszi, hogy szabadon beszél, s a maga akaratából cselekszik, ám az illetőt valaki kötélen táncoltatja, legyen az, mondjuk Németh Szilárd esetében Orbán Viktor, vagy Orbán Viktor esetében Vlagyimir Putyin. Aztán beszél Bergson a „hólabda” effektusról, amikor a komikumot és a nevetést az okozza, hogy elindul valami, mondjuk hétfői napon kiderül, hogy X lopott, aztán kedden kiderül, hogy Y is lopott, aztán szerdán kiderül, hogy Z is lopott, és így tovább, s mire beköszönt a hétvége, kiderül, hogy mind lopott, s talán a legtöbbet éppen az, aki a leghangosabban szónokolt a lopás vétkéről. Aztán Bergson beszél arról, hogy a nevetés egyfajta társadalmi (plebejus) igazságszolgáltatás, amelynek fölfelé kell hatnia, sosem lefelé. Én nem tudom, hogy Orbánék mennyit röhögnek és szórakoznak Putyinon (vagyis fölfelé), de azt tudom, hogy sokan mennyit röhögünk és szórakozunk Orbánékon (vagyis fölfelé). És végül Bergson beszél a nevetésről, mint büntetésről. „A nevetés mindenekelőtt büntetés. Minthogy megalázás a rendeltetése, arra a személyre, ki tárgyául szolgál, kínosan kell hatnia. A társadalom vele bosszulja meg magát a kihágásokon, melyeket ellene elkövettek.” Lakner Zoli által feljegyzett orbáni fejtegetés azzal fejeződik be, hogy a jókedv megakadályozza, „hogy, hát, ilyen nagyfejű, szürke öltönyös pasasok vagy górék legyünk.” Íme, az ellentét! Mert miközben ezt mondta Orbán, a góré, a kamera megpihent beszélgetőtársán, egy nagyfejű, szürke öltönyös pasason, az ötös számú párttagkönyv pöffeszkedő, otromba tulajdonosán. Jót röhögtem! – írja Gábor György Forrás: Gábor György / BalraMagyar