A váci egyházmegye püspöke kiáll a szegényekért, a nincstelenekért, s szembe megy a hatalommal is egy élhetőbb világért.
Beer Miklós, a váci egyházmegye püspöke gondolkodik azon, hogy körlevelet intéz társaihoz, a hajléktalanokkal szembeni törvény miatt.
Szerinte az lenne a legfontosabb, ha mindenki cselekedne, és tenne lépéseket a szerencsétlen sorsú emberek érdekében. Ő nem a kormánnyal hadakozik, hanem az emberekért szól, mert – Ferenc pápát idézve – mindenki egyformán ember, akárhova is született.
A mostanság, a kormány által oly sűrűn hangoztatott keresztény ideált csak egy szlogennek tartja, a politikai kereszténység kategóriájába sorolja. A püspök júniusban, betöltve a 75. évét, lemondott hivataláról, Róma még nem nevezte meg, ki fogja őt váltani.
Püspök úr, tiltakoznak ügyvédek, tiltakoznak, orvosok, tiltakoznak bírák, Iványi Gábor, nem kellene önöknek is csatasorba állni és tiltakozni az ellen, ami a hajléktalanokkal történik?
Nem először szembesülök ezzel az igénnyel, felelősséggel. Sokat töprengek rajta, mit kellene tenni, olyat, ami tényleg hatékonyan segítene. Arra is gondoltam, és ezen változatlanul töröm a fejem, hogy írok egy körlevelet, mint annak idején a cigányság védelmében tettem, de nem tudom még, hogy megteszem-e. Azt mindenképpen fontosnak érzem, hogy megszólaljunk ebben a kérdésben. Egyfelől persze értem én a kormány szándékát, hogy Budapesten legyen rend és tisztaság, a turistákat ne érje semmilyen kellemetlen látvány, másfelől viszont, mindannyian tudjuk, hogy egy ilyen törvénnyel nincs megoldva a probléma. Ráadásul ezzel a lépéssel azt érik el, hogy még kevésbé érezzük, hogy mindannyionkat érintő ügyről van szó, azaz, hogy közünk van a hajléktalan emberek sorsához. Inkább tüntessék el őket, és akkor nincs lelkiismeret furdalásunk. Ferenc pápa nem véletlenül mondja azt, hogy ne áltassuk magunkat azzal, hogy bemegyünk az operába és ott csupa jól öltözött látunk. Menjünk a perifériára és szembesüljünk azzal, hogy ők is emberek.
A magyar kormány most a szó szoros értelmében ezt teszi: a perifériára szorítja a hajléktalanokat.
Igen. De visszatérve a kérdésére: az egyházaink oldaláról, és itt a protestánsokról is beszélek, talán eljött az idő, hogy leüljünk, meghallgassuk egymást, gondolkozzunk el azon, hogy mi az, amit tehetünk, ennek a súlyos társadalmi problémának az enyhítésére, feloldására. Azért is mondom, hogy töröm a fejem; vajon püspökként hogyan kellene okosan megszólalni, hogy tovább tudjam adni Ferenc pápa hangját, rajta keresztül pedig Jézus Krisztus üzenetét. Ha csak a templomba járó emberekre gondolok, tehát azokra, akik megvallják az egyházhoz való tartozásukat, legalább ők érezzék a felelősségüket. Hogy ez az emberi nyomorúság, valamennyiünket érintő kérdés, és ne áltassuk magunkat azzal, hogy a dolog már nem is, létezik azáltal, hogy nem találkozunk vele. Már korábban is mondtam: egy jól szituált polgári család, vegyen fel kapcsolatot egy hátrányos helyzetű családdal, vagy egy partra került emberrel, aki elvesztette az egzisztenciáját, azért, hogy legalább egy emberen tudjunk segíteni azzal, ha meghallgatjuk, ha időt szánunk rá, ha a sorsát megismerjük.
Igen ám, de az emberek többségének tetszik az, amit a kormány csinál, vagyis hogy eltakarítják a szemük elől a nyomorban, az utcán élőket.
Persze.
Tehát a társadalom nagyobbik fele egyetért a kormánnyal…
Hogyne.
Vajon miért van ez így?
Ez egy tömeglélektani jelenség: az én komfortzónámba ne jöjjön be senki más. Az egész mostani közgondolkodásra ez a jellemző. Jól érzem magam, mi közöm nekem másokhoz. Hogy ennek a határa hol van? A cigányság helyzete, vagy a mélyszegénységben élők helyzete, a hajléktalanok sorsa, a szellemi fogyatékosok , vagy éppen aki pechére Afrikában született és éhen hal – nos, ez az, amit én vallási oldalról hiányolok, hogy ilyen konkrét mélységében nem beszélünk az evangéliumról, vagy csak nagyon ritkán. És igen, az embereknek az tetszik, hogy más megoldja ezeket a problémákat, nekem nincs vele semmi dolgom, nyugodtan élhetem a polgári életemet. De, ha hívő, keresztény emberként szembesülünk a problémával, akkor azért érezzük, hogy itt valami nem stimmel. Erre szoktam mondani, hogy szalonkeresztény módon élünk itt, Európa közepén. Biztos, hogy rossz az irány. És bizony, zavar engem, hogy ugyanakkor döngetjük a mellünket, hogy keresztények vagyunk.
Egy évvel ezelőtt találkoztam önnel, akkor még nem volt ilyen hangsúlyos a magyar kormány retorikájában a kereszténységre való hivatkozás, de mintha a gyakorlat teljesen mást mutatna…
Deformálódik a mi vallási tudatunk. Nem mondom, hogy ez új jelenség, mindig volt rá kísértésünk; szépek a templomaink, zarándokutakat szervezünk, és ezekkel úgy elvagyunk. Sólyom László volt köztársasági elnöknek volt a közelmúltban egy nyilatkozata, a jezsuiták konferenciáján mondta: tegyünk különbséget a politikai kereszténység, és a hitből fakadó kereszténység között. A templomba járó embereknél érzem, hogy számukra ez a politikai kereszténység szimpatikus.
Mit jelent az, hogy politikai kereszténység?
Ez egy szlogen.
Ez viszont azt jelenti, hogy nincs valódi tartalma?
Legalább is gyenge. Van egy olyan vallási kifejezés, amit szoktunk használni, így hangzik: a megtért ember. Arra mondjuk, aki tényleg eljut egy olyan katartikus pillanathoz, hogy ki tudja mondani: megreformálom az életemet, és megpróbálok az Úristen iránti felelősséggel élni. Nos, ez a megtérés jelentené, nagyon leegyszerűsítve a dolgot, az anyagi hozzájárulás kérdését. Röstelkedve hozom elő, de muszáj említenem: azt nem tudjuk elérni – hangsúlyozom, a templomba járó embereknél -, hogy a nettó jövedelmük egy százalékával támogassák az egyházunkat. Ugyanakkor lenézik az új egyházak tagjait, például a baptistákat, akik a jövedelmük tíz százalékát adják oda. Arra, aki a jövedelme tíz százalékát odaadja, karitász célokra, arra én azt mondom: ő egy megtért ember. Vagy legalább is valószínűleg megtért ember.
Találkozott-e ön azzal a váddal, hogy nem engedett be a templomába hajléktalan embert? Pontosabban azzal keresték meg önt, hogy a hideg időszakban engedje be a hajléktalanokat a templomba és ön erre nemet mondott. Ráadásul még azt is hozzá fűzte, hogy szalmából építsen-e házat… Így történt?
A hír igaz. Azt tényleg mondtam: a templomainkat nem fűtjük, vagyis azzal, ha beengedjük az embereket oda, nem oldjuk meg a problémájukat. Ugyanakkor felajánlottam az ifjúsági szállásunkat tavaly is a bajba jutottaknak. És azt is mondtam, ennyit erről a szalmabála dologról, hogy könnyűszerkezetes házakat kellene építeni, hogy könnyítsünk a lakhatási körülményeken. Szóval ezek a vádak inkább csúsztatások. Fájnak a félremagyarázott reakciók. Az, hogy nyissuk ki a templomokat, hangzatos jelszó, de nem megoldás.
Más templomokban azonban előfordult, hogy egyenesen kiküldték a miséről a hajléktalant, mert koszosnak, büdösnek találták…
Ez is benne van. Assisi Szent Ferenc jut eszembe, aki ugye megölelte a leprást. Nem arról van szó, hogy össze kellene ölelkeznünk az ápolatlan, mosdatlan emberekkel, de hogy segítsünk rajtuk, az nagyon fontos lenne. Sokan azzal nyugtatják meg a lelkiismeretüket, hogy adnak nekik egy százast. És én azt mondom: ezzel csapjuk be magunkat. Pontosan azt kellene kitalálni, és ezen valóban nagyon sokat töprengek, hogy nem tömegszállásra becsődíteni a hajléktalanokat, hanem például megnyitni számukra a rengeteg üresen álló házat. Főként vidéken vannak ilyenek. Vagy egyenként kísérni, segíteni a bajba jutott embereket, hogy tisztálkodni tudjanak, esetleg legyen mit csinálniuk, hogy így is hozzásegítsük őket ahhoz, hogy legyen az önbecsülésük. Olyan összetett kérdésről beszélünk, amivel foglalkozni kellene már végre.
De olyan világot élünk, amikor segíteni is kockázatos dolog…
Teljesen össze van zavarodva a közgondolkodásunk. Gondoljon csak az önkéntes szervezetekre. Valamikor ez volt az egyházunk legszebb gondolata, az önkéntesség. Akár az árva gyerekek gondozása, vagy az iskolák, az ispotályok létesítése.
Visszatérnek a bevezetőben feltett kérdésemhez: ha az egyházak együttesen tiltakoznának és követelnék a törvény eltörlését, és felszólítanák a kormányt: keresse meg azt a megoldást, amelyben a hajléktalanokat ne kriminalizálja, hanem valódi segítséget nyújtson, akkor meghátrálásra kényszerítené a hatalmat? Ha tehát maga a kereszténység összes képviselője gyakorolna nyomást egy olyan kormányra, amely magát kereszténynek hirdeti?
Bennem van ez a gondolat, mint ahogy az is, hogy mi van akkor, ha tiltakozunk. Azzal megint nincs megoldva a kérdés. Én sokszor amiatt vagyok szomorú, hogy csak mossuk a kezünket, és nem próbálunk megoldást találni. Tegyük fel, hogy jó, a kormány hozott egy ilyen rendelkezést, lenyeljük a békát. De ilyen körülmények között mit tudunk tenni? Újra az egyéni felelősségről beszélek: Ferenc pápa mondta, hogy minden plébánia egy családot be tudna fogadni. Tudom, van sok szép kezdeményezés. Itt nálunk, Vácott például naponta száz tányér meleg ételt osztunk. Én még azt is szép eredménynek tartom, hogy rávettük a rászorulókat: üljenek le, és úgy fogyasszák el az ételt. Fölemelni őket, ez lenne az igazi feladat. Legalább ez a kormányrendelet, vagy törvény, ami azért kicsit mindenkit irritál, ez adjon nekünk biztatást, hogy a kutyafáját, szedjük össze magunkat, és próbáljuk a mi oldalunkról a helyzetet kezelni.
Szép gondolat ez Püspök úr, de én mégis azt gondolnám, hogy az elsődleges feladat a törvény megszüntetése lenne, mert nem fogunk tudni a hajléktalannak enni adni, mert börtönben lesz, vagy az erődben, ott, ahol nem találják meg őket. Ön szerint nem ennek kellene az első lépésnek lenni?
Lehet, de ha így lenne sem oldottunk meg semmit, hiszen az a szerencsétlen hajléktalan ugyanabban a megalázott helyzetben találja majd magát. A nagy baj az, hogy a saját oldalunkon közömbösséget, passzivitást látok.
Püspök úr, június 1-én lemondott, mert betöltötte a 75. évét. Készít-e valami számvetést arról a tizenöt évről, amit ebben a pozícióban eltöltött?
Persze, ott van a fejemben.
Először látom mosolyogni, amióta itt ülünk…
A püspöki szolgálatomra szoktam hasonlatként mondani azt a bűvész produkciót, amikor a művész egyszerre tíz tányért pörget, és mindig rohanásban van, hogy egyik se álljon le. Ha visszagondolok erre a tizenöt évre, mindig ezt csináltam: ahol nagyon égett a ház, oda rohantam.
És hány tányér tört össze?
Nem tudom. Próbáltam mozgásban tartani. Mindig azzal foglalkozni, ami sürgős.
Önt sokszor és sok helyre hívják, miáltal némiképp bele is szorult egyfajta ellenzéki szerepbe. Ez zavarja?
Tudomásul veszem. Tudomásul veszem, hogy belekényszerültem ebbe a helyzetbe. Egyfelől érzem a bizalmat, a várakozást, hogy sokan szeretnék, ha kiállnék mellettük. Például Iványi Gábor; megható a kedvességük, pénteken ki is tüntettek, ugyanakkor érzem azt, hogy a kormányoldal nem érti, hogy én mit mondok. Ez bánt. Bánt, hogy ennyire nem értjük egymást, hogy nem lehet higgadtan megbeszélni a problémákat.
Ön maradhatna is püspök, előfordulhat, hogy Róma nem küld új embert?
Elképzelhető, de nem valószínű. A gyakorlat az, hogy egy fél-, egy évet ráhúznak, nem hinném, hogy velem kivételt tennének.
És mi lesz utána?
Ábrándozom, hogy végre lesz időm baráti körben beszélgetni, olvasni… El tudom képzelni az életemet nyugdíjasként is.
Ön ugyan némiképp ellenzéki püspöknek számít manapság, de ahogy én hallottam, olvastam a megnyilatkozásait, mindig a Biblia oldaláról közelítette a kérdéseket, jól látom?
Én, ahogy Ferenc pápa, igyekszem az Úristen oldaláról megközelíteni mindent. Azaz, hogy mindenki ember, aki embernek születik.
De a politikai keresztények maguk alá gyűrik az önhöz hasonlóan gondolkodókat…
Ha innen közelítünk, akkor azt kell mondanom, hogy ez mindig is így volt. A hatalom próbálja a társadalmi tényezőket maga alá berendezni, és ez az egyházra is vonatkozik. Tehát az egyház és az állam szétválasztása mindig csak eszmény marad. A gyakorlatban nem valósul meg. Ha azt látja az ember, hogy a hatalom mindenféle gesztusokkal próbálkozik, akkor megalkuvóvá válik.
Ön viszont nemigen számíthat ilyen, a hatalom oldaláról érkező gesztusra, például egy állami kitüntetésre, ha elfogadta Iványi Gáborék kitüntetését.
Soha nem vágytam ilyenekre. Így is gyűlnek szép számmal a kitüntetések, lassan olyanná válok, mint Brezsnyev, teli lesz a mellem medálokkal. De ezektől én sosem szédültem el, egyetlen kitüntetéstől sem leszek más ember. A cikk teljes terjedelmében a Sztárklikk.hu-n olvasható.
