Segítsd a munkánkat! Megosztáshoz katints az alábbi Facebook emblémára:

Ide nem kellenek szavak, ez a sorok magukért beszélnek.

“Egy főnővér búcsúja

2018. szeptember elsejével visszaadom a sürgősségi osztályra szóló főnővéri megbízásomat.
Ez a döntés – bár érlelődött bennem már egy ideje- mások számára meglepő lehetett, főleg úgy, hogy még átgondolt stratégiám sem volt a jövőre nézve. Mégis megléptem.

Ami nem szokványos egy vezetőtől. Nem szokványos egy középkorú embertől. Nem szokványos egy olyan nőtől, aki az anyaságot, az egész eddigi felnőtt életét tulajdonképpen egyedül küzdötte végig és semmi másra nem vágyott igazán, csak a biztonságra.

Ezért volt minden. A munka mellett megszerzett diplomák, a különböző beosztások a három műszakos nővértől a főnővérségig. Hosszú utat tettem meg, de vajon messzire jutottam?

Aztán az élet benyújtotta a számlát. És az túl nagy volt.
Az elmúlt fél évben már szembetűnőek lettek a testi bajaim.
Merthogy azok jöttek.
Utat törtek az évekig elnyomott gondolatok, érzések, a kirekesztettség, a meg nem értettség, a kudarc keserű íze.

Mert vezetőnek lenni magányos dolog.
Mégsem bánom, mert amikor 2004 októberében elkezdtem szervezni a januárra megnyíló sürgősségit, nagyon nagy ajándékot kaptam a sorstól.

Létrehozni valami újat, addig nem létezőt, felépíteni, berendezni, megszervezni egy osztályt.
A legszebb időszak volt. Azok a kolléganők, akik akkor bevállalták az ismeretlent- csatlakozva a trauma ambulancia akkori gárdájához- nagyrészt már nem a kórház dolgozói. Más utakat kerestek és találtak maguknak. Csak remélni merem, hogy ha eszükbe jutnak a sürgősségis évek, fel tudják idézni a hőskor szép pillanatait. Én feltudom. És nem felejtem el soha. 2005 óta sokan jöttek dolgozni az SBO-ra és sokan távoztak. Nagy a fluktuáció és a sürgi hibáit nagyítóval vizslatják olyanok, akik fele akkora nyomás alatt is összeroppannának, mint amekkorát az itteni dolgozók elviselni kénytelenek.

13 évig voltam a sürgősségi főnővére. Azé az osztályé, amely sokszor inkább hasonlított egy háborús hadszíntérre, mint egy betegellátó osztályra.
Azt, hogy ezt idáig tudtam csinálni, annak az embernek köszönhetem, aki az én tanítóm, pótanyukám és barátom volt.
Neki köszönhetem azt is, hogy úgy dolgoztam az évek alatt, hogy nyugodtan nézek ma is tükörbe és nem szorulok magyarázkodásra az elvégzett munka miatt.

A neurológia volt főnővérére, H. D. Á.-ra gondolok, aki nekem mindig a FŐNŐVÉR lesz. Aki a generációjából egyedüliként állt be akár 12 órás műszakra a beosztottai mellé, akinek szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen volt, és aki mindig irigylésre méltó belső derűvel és szeretettel fordult a betegek felé. Ági! Te formáltál nővérré, és a Te példádat igyekeztem követni főnővérként. Mindig szeretettel és tisztelettel gondolok Rád! Köszönök mindent!

Számomra véget ért egy korszak.
Megtapasztaltam nap, mint nap az emberi kicsinyesség, önzőség, irigység, lustaság, ostobaság és közöny kiapadhatatlanságát. És megtapasztaltam az összefogás, a másokért való kiállás és az emberi tisztesség erejét.

Még van gerincem. És nem szeretném megtörni.
Nem akarok olyan főnővér lenni, aki a túlélésre játszik és úgy érzi, eleget tett a saját munkakörének azzal, hogy munkalapokat ír eldugult WCk-ről, leszakadt karnisokról, aki a jól végzett munka elégedettségével dől hátra, amikor feladta a gyógyszerrendelést és elkészítette a következő havi beosztást.

Főnővérnek lenni felelősség. A betegek és a nővérek felé.

Terhet átvenni, gondokat meghallgatni, segíteni, együtt érezni, kiállni értük újra és újra, felszólalni, vitázni, összeveszni, bulit szervezni, temetésre menni, nyilvános fórumokon írni a bennünket feszítő problémákról, személyes kapcsolatokat kihasználni az osztályért, szégyenkezni, aztán másnap újra harcba szállni, dühösnek lenni értük, miattuk, jönni nappal, jönni éjszaka, minden szakmai fogást ismerni, érteni, csinálni, tanítani, biztatni, bátorítani, példát mutatni, a félelmet elzavarni.

Elfáradtam. Itt az idő a változásra.
Szeretem az osztályom, amit senki nem ismer úgy, mint én, szeretem a beosztottaim, mintha a saját gyerekeim lennének. Ezzel a szemmel figyeltem emberi gyengeségeiket és botlásaikat is és büszke voltam rájuk. Nagyon sokszor.
Most főnővérként búcsúzom tőlük is, mindent köszönök nektek, legyetek jók és bátrak!”

Forrás: Facebook


Segítsd a munkánkat! Megosztáshoz katints az alábbi Facebook emblémára: