Gábor György: “Egy kis ország kevés pénzecskéjének és pozíciócskáinak a történelemből jól ismert, tradicionális újraelosztásáról van szó”


Hetek óta zajlik a Nagy Magyar Nemzeti Kulturkampf (NaMaNemKult), dagad és hömpölyög…

 

Hetek óta zajlik a Nagy Magyar Nemzeti Kulturkampf (NaMaNemKult), dagad és hömpölyög, elégedett mosolyt csalva a köztünk élő történelmi tanúk arcára, akik a hajlott korú veteránok nosztalgikus derűjével ismernek rá a mostani harci állapotokban ifjúságuk idejének végleg eltűntnek vélt nyomaira. Azokra az évekre-évtizedekre, amikor a hatalom kézből etetett káderei és ideológiai elkötelezettjei mondták meg, milyen legyen az ország kultúrája, miként és miről kell gondolkodnia a munkás–paraszt hatalom vezette tudós értelmiségnek, s hogyan kell látni és láttatni a balsorstól oly gyakran sújtott, ámde mostanra a progresszív fejlődés útjára lépett ország történelmét.

A harciasan felgyűrt ingujjú, leginkább a fényes szelek Nékosz-generációjára emlékeztető, dagadó keblű és tomboló becsvágyú ifjak a Fidesz egymást követő három nagy politikai győzelmének dicsőségében lubickolva most utat mutatnak, s kimondják a célt: konzervatív korszak megteremtésére van szükség. Konzervatív kulturális dekolonializációt kell végrehajtani, az MTA, az egyetemek, a könyvkiadás, a színházak, a zenei élet és a galériák elfoglalásával, miután a liberális gondolat kimerült, romlottá, silánnyá, cinikussá és közömbössé vált, érvényes világmagyarázattal és hiteles narratívával kizárólag a konzervatív, nemzeti-keresztény jobboldal szolgál. A politikai struktúrához ki kell találni és hozzá kell szabni az új korszakot, annak kultúrájával, tudományával, ikonikus műveivel, épületeivel, mítoszaival, egységes emlékezetpolitikájával és közösre gyúrt történelmi örökségével együtt. „Mi vagyunk a jövő!” – írja egy kulturális pionír, nem mellékesen a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója.

Szép, harcias gondolatfutam, amelynek adekvát tartalmát a történelmi ismeretek meglehetős hiányossága és a használt fogalmi készlet tetszés szerinti tartalommal való megtöltése biztosítja.

Mindenekelőtt szögezzük le: a „korszak” fogalom sosem a jelen, mindig az események elmúltával, az „utánból” visszatekintő s az „elmúltat” értelmező történelmi szemlélet eszmei képződménye. Nem is fordulhat elő, hogy valamely, bármely korszak bonyolult összetettségét a jövő mérnöke a tervasztalon dolgozza ki, mintegy harmonizáltatva a kor uralkodó politikai nézeteivel és hatalmi törekvéseivel. Voltak persze ilyen jellegű próbálkozások, a jakobinusok még a naptári rendszert is átpolitizálták és átszabták, s a Robespierre megalkotta Legfőbb Lény kultuszával még a transzcendens-metafizikai érzületnek is igyekeztek új, forradalmi keretet biztosítani, teljes összhangban a politikai változásokkal. Mindez nem maradt, nem is maradhatott tartós, miként nem vált sikeressé sem a Harmadik Birodalom kultúrájának korszakos igényű átalakítása, sem a szovjet típusú államszocialista diktatúra korszakteremtő igyekezete, jóllehet a kultúra és a tudomány teljes dekolonializációját itt is, ott is, sokaknak tetsző módon, ám legalábbis kétségesnek nevezhető sikerrel abszolválták.

Egy korszak sohasem monolitikus. Nem attól „korszak”, mert hordozója vagy megjelenítője, kifejezője vagy plebejus népszerűsítője egy vagy akár több hatalmi struktúrának. A reneszánsz időszakának politikusai, mondjuk a Mediciek vagy II. Gyula pápa nem kultúrpolitikát műveltek, hanem gazdag és jó kvalitásérzékkel rendelkező mecénásokként koruk legtehetségesebb alkotóit igyekeztek megnyerni, s támogatásukkal, természetesen személyes érdekeltségből fakadóan, alkotási lehetőséget biztosítani. De az Erzsébet-kori angol dráma- és színházkultúra sem a politika fennálló kulturális vetülete volt, miként a Napkirály időszaka sem, s a dualizmus korszaka a maga hihetetlen gazdagságával és sokszínűségével, megannyi remekművel és legalább annyi fércmunkával szintén nem a politika messzire érő csápját jelentette.

„Mi, nemzetiszocialisták – fejtegette Goebbels – nem vagyunk régimódiak, mi testesítjük meg az új modernitást, nem csupán a politikai és társadalmi kérdésekben, hanem magában a művészetben és a tudományban is.” Ennek jegyében nevezték „elfajzott művészetnek” (entartete Kunst) az általuk cinikusnak, közömbösnek vagy a régi világhoz tartozónak kikiáltott Picassót, Chagallt és a többieket, s ennek jegyében, hiszen „mi vagyunk a jövő”, vetették tűzbe a korabeli „dekadens”, „cinikus” és „közömbös” szerzők, Stefan Zweig, Franz Werfel és mások műveit. De a sztálini–zsdanovi kultúrpolitika is, minthogy az is a jövőt hordozta méhében, ezért nevezte Prokofjevet és Sosztakovicsot dekadensnek a közérthető, dallamos, népi elemekből építkező, plebejus Dunajevszkijjel szemben, vagy minősítette Bulgakovot dekadensnek, életidegennek és vallási megszállottnak a népi ihletésű Azsajevvel ellentétben. S a jövő magyar letéteményesei is a plebejus megújulás kerékkötőit látták az újholdasokban, Pilinszkyben, Ottlikban, Nemes Nagy Ágnesben és a többiekben, míg a jövő korszaka megteremtőinek kijáró hatalmi elismerésben részesülhetett többek között Aczél Tamás vagy Csohány Gabriella.

S lám, a napokban Esterházyt és Spirót kiáltotta ki ásatagnak egy bizonyítástól hevülő, túlfűtött hatalmi kultúrkülönítményes. Vajon milyen esztétikai, hermeneutikai vagy művészetszociológiai megfontolások mentén lett a két fenti író ásatag, azaz molyrágta, ósdi, elavult, avítt, porlepte, korszerűtlen, divatjamúlt, ódivatú és ócska?

Nem hinném, hogy a mai korszaktervezők ne tudnák, hogy a kultúrpolitika a diktatúrákban válik különösen becsessé. A hatalmon lévők a kultúrpolitikára támaszkodva teszik egyértelművé saját ideológiai, kulturális, ízlésbeli és személyes preferenciáikat s ebből következően azt, hogy mely kulcspozícióba szánják kegyeltjeiket. A diktatúrák kultúrpolitikája csatateret lát, el- vagy visszahódítandó, dekolonizálandó terepet, amely végül romhalmaz lesz, semmi egyéb.

A kultúra azonban más. Nincs az a hatalmi pozíció, amely átírhatná vagy semlegesíthetné az egyértelmű minőséget, amely a dilettantizmusból parancsszóra kvalitásérzéket csalogathatna elő, s amely esztétikailag minősíthetetlen fércműveket remekművekké kormányutasíthatná.

Az érvek nélküli Nagy Magyar Nemzeti Kultúrkampf (NaMaNemKult) persze nem is a kultúráról szól, sokkal inkább a kulturálatlanságról. Ahol a nyugati kultúrát keresetlen egyszerűséggel szemétnek, fekáliának és kulturális szennynek nevezik, ahol a „ballib bagázs” „áhítattal lesi, mi történik a berlini kultúrkörökben, és ha azok lenyisszantják a himbilimbijüket”, azt akarják, hogy „azonnal vágjuk le mi is”, ahol egy Frida Kahlo-kiállítás okként és morális kötelességként szolgál a lelkes munkáslevelezőnek, hogy rögvest mindenkit följelentsen mint leninistát, marxistát, sztálinistát, de legfőképp mint trockistát, s ahol Platón, Arisztotelész, Szent Ágoston, Dante, Shakespeare, Goethe „halott fehér csávókként” kerülnek szóba, ott hogyan is lenne szó kultúráról?

Valójában pénzről van szó, semmi egyébről. Mert ürül a kassza, s ha fogynak a fókák, az eszkimókat ritkítani kell. Ráadásul remek panorámájú az igazgatói szoba, eddig ő ült ott, most viszont én jövök, én is szeretek kibámulni az ablakon. Itt nem esztétikai, művészetszociológiai, hermeneutikai, elit- és tömegkultúrára vonatkozó felvetések kapnak hangot, hanem a jó- és jobb lét utáni vágyódás agyakat végképp elhomályosító, maradék morált légbuborékként a semmibe eresztő jellegzetes tünetei. Egy kis ország kevés pénzecskéjének és pozíciócskáinak a történelemből jól ismert, tradicionális újraelosztásáról van szó.

– Tud hegedülni?

– Nem tudok.

– És ha megfizetem?

Szóval hegedülni akkor sem tudnak majd, legfeljebb lesz egy pompás vonójuk. Meg panorámájuk.

A kultúrharcok kimenetele persze változó. Az áldozat azonban mindig a kultúra. – Gábor György: Az eltűnt idők nyomában

Forrás: 168 óra