Lendvai Ildikó drámai írást tett közzé – véreznek a zászlóink


Oszd meg másokkal is, ezzel tehetsz a jobboldali médiatúlsúly ellen



A Szocialista politikus drámai hangvételű írást tett közzé a legnagyobb szociáldemokrata napilapban a Népszavában:

Véreznek a zászlóink. Azt reméltük, hogy diadallal lobognak majd, mert változás lesz. Nem így lett. „Vérző zászlók alatt” címmel Benjámin László írt verset valaha, amikor „a kétségbeesés, a remény, a hitek, a hitegetések” hullámvasútján megszédülve, hitét vesztette a baloldalban.

Ez a hullámvasút ismerős. Az elmúlt napokban izgalom, remény és csalódás követte egymást. Tépettek a zászlók. De megvannak. Benjámin is így folytatta: „Elkezdem újra, el én.”



De hogyan? Hiába tudjuk: százezerrel többen voltunk, akik a változásra szavaztunk. Ez csak annyit jelent: vagyunk kétmillió hétszázezren, akiket ellenségként méregetnek.

A céltáblát egy ideje felrajzolták, éppen most tűzik a falra. A célpont a civilek, a média, az eltiporni tervezett önkormányzatiság. Főleg a lázadó Budapesté. A töltények betárazva. A civilellenes törvény elfogadásra vár, a fő bűnösök listáját a Figyelő folytatásokban közli. A Népszabadság után elhullott a Magyar Nemzet, jöhet az RTL, az Index és a többiek. Talán a szombati tüntetésre is forralnak valamit. A kormánysajtó teljes gőzzel riogat a várható erőszakkal: a Soros-ügynökök pokollá akarják tenni a fővárost, autókat gyújtanak majd fel, sőt az egész Belvárost. Sejthető: latolgatják, érdemes-e néhány provokátort küldeni a tömegbe. De ha csak elijesztenek a részvételtől párezer békés polgárt, az is tiszta haszon.

Most nem lesz elég elbabrálnunk a pártok közti viszony technikáival. Mélyebbre kell menni. Száz elemzés jelent már meg arról, kik, hol, hogyan szavaztak. Igen, a községekben a Fidesznek 58 százaléka van. Néhány megyében azt is megmérték, hogy azokon a településeken, ahol az érettségizettek száma 20 százalék alatt van, 70 százalék kormánypárti szavazat született. Ahol viszont ez az iskolázottsági arány 60 százalékos, ott már csak 38 százalék voksolt így. De vigyázat! Semmi lesajnálás. Péterfy Gergely jól írta: „Nem Mario hülye, hanem Cipolla gonosz”.



És az sem elég, ha mindent a migránsozással magyarázunk. A veszedelmes migráns a maga valóságán túl jelképe mindannak a bizonytalannak, ismeretlennek, zavarosnak, amitől félni kell. Félteni azt a kicsit, ami van, mert a közmunka is jobb a semminél. Azt már kiismerték, hogyan kell érte a polgármester kedvében járni. De ha minden megváltozna – pláne nem is látni pontosan, mire -, még ez a tudás is leértékelődik. Az egyetlen tőkéjük, ami van. Aki leszakadt és kitaszított volt, az most is az, de egy icipicivel többje van, hiszen vége a gazdasági válságnak. Már van miért aggódnia. A kisvállalkozó is utálja, hogy tejelnie kell minden megbízásért, de legalább tudja, kinek, mennyit. Kiigazodik. És így neki is csurran-cseppen valami. Ami kicsi van, azt az állam adja, a kormány vagy az önkormányzat. Ha az változik, minden meginoghat. És ez volna a legrosszabb: a bizonytalanság fenyegetése, akár migráns képében jön, akár a segély, közmunka, megbízás, állás elvesztésével. Kovách Imre szociológus fogalmazott úgy: vidéken nem a Fideszre szavaztak, hanem az államra, ami egy és ugyanaz. Az államtól remélt biztonságra. Amikor a migráns mumusát festik eléjük, az megtestesít minden szokatlant, minden változást, amelyben az egyetlen lehetséges támasz: az állam magukra hagyja őket. A kormánypropaganda ezért tetszeleg a védelmező állam szerepében. Nemcsak a muszlim hordáktól véd meg, hanem védi azt a csekély biztonságot és stabilitást is, amit szűkmarkú juttatásai nyújtanak.

Akkor mi a teendő? Egy másfajta biztonság lehetőségét kínálni, amennyire hatalmon kívülről lehet, legalább a példáját megmutatni. Mert biztonságot nemcsak egy függőségben tartó állam nyújthat (bár dolga az államnak is), hanem egy közösséghez tartozás. Ha érezheted: nem vagy egyedül, a bajban számíthatsz másokra. Ezt hívják szolidaritásnak. Ez a biztonságkeresés két különböző útja. A hatalomnak való kiszolgáltatottság is ad valami támaszt: pórázon tartanak, nem veszhetsz el. De támaszkodhatsz a veled egyenrangúak közösségére is, ha ők sem engednek elveszni, mert fontos vagy nekik. Annak idején ezt találta fel a szervezett munkásmozgalom. Persze nem oda kell és lehet visszatérni. De a modell adott. Meg kell mutatni: más is képes védelem nyújtására, nem csak a mai állam. (Egy jó állam, egy szociális demokrácia épp a közösség megbízásából és ellenőrzésével véd majd meg, nem úri kegyből.) Az ellenzék – civilek és pártok – egy széles mozgalom életre hívásával tudnak példát adni arra: képesek megvédeni valamit, ami fontos. Szinte mindegy, hogy mit. De kézenfekvő, hogy mivel lehet kezdeni. A megtámadott célpontok: a civil szervezetek, médiumok, önkormányzatok köré szervezett védelemmel, a tiltakozás minden formájával. El a kezekkel tőlük! Korábban többen kezdeményezték egy Nemzeti Ellenállási Mozgalom (NEM) alakulását. Hívhatjuk így is. És újra kell – nyilván más néven – afféle „Vörös Segély”, az ilyesmiben ügyködő csoportok összedolgozásával, a kirúgottak, eltiltottak, megfenyegetettek jogvédelmében, átmeneti anyagi segítésében, ügyük nyilvánossá tételében.

Emeljük újra fel a vérző zászlókat. Hogy akik csak a hatalomtól remélnek biztonságot, lássák: van másfajta védelem is.

Lendvai Ildikó volt országgyűlési képviselő


Oszd meg másokkal is, ezzel tehetsz a jobboldali médiatúlsúly ellen

Mit gondolsz erről a hírről?

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.