Gábor György filozófus, az MTA Filozófiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa zseniális írásban tette helyre Bayeréket.

Arisztotelész óta tudjuk, hogy az okok különféle fajtáit különböztethetjük meg. Az okok között Arisztotelésznél, majd a középkori skolasztikus gondolkodásban szerepel a causa sui (önmagának oka), amely, mint önmaga létének oka, legfőképpen metafizikai-teológiai jelentést hordozott, s általában Istenre vonatkozott: Isten az első ok, aki önmagának oka, azaz causa sui, önmaga hozta létre önmagát. Később a szorosan vett teológiai jelentés mellett például a hermeneutikában is fontos logikai-értelmező szerep jutott a causa suinak.
Mindez csak azért jut az eszembe, mert két napja a kormánypárti magyarázatok, megkísérelvén választ adni a hódmezővásárhelyi történésekre, érdekes feleleteket adnak: az ötös számú párttagkönyv tulajdonosa, a nagy bérhermeneuta, például azt mondja, hogy „ideje elgondolkodni azon, mi a baj”, majd a tőle megszokott, végtelenül szubtilis, rokokósan elegáns és tapintatosan visszafogott modorában azt mondja, hogy „felült a halott… és ránk vigyorog éppen, torz pofával.” Már-már a nekrofiliával kacérkodva, az ellenzéknek eme hullaházba illő eseményében ragadva meg a legfőbb okot, adja meg a választ saját kérdésére. Aztán egy G. Fodor nevű neves teoretikus az ellenzéki (sic!!!) sajtóban találja meg a fő okot: „Országos kampánnyal segítették az összellenzéki jelöltet. Hetekig címlapos sztorikat építettek róla. Megácsolták neki a színpadot.” A konklúzió a kritika nélküli tiszta ész legmagasabb ormaira ragadja el a szerzőt: „Jampigallért lehajtani, rakkolni, dolgozni – erre van most szükség.” Aztán itt van a nagynevű politikus, aki folyamatos tudatzavarában hol arra ébred, hogy a burgonya és a kukorica mellett, minden öntözés, kacsolás, szántás-vetés nélkül télire egy csinos kastély bújt elő termékeny földjének lankás táján, hol valamiféle fordított Nárcisszuszként belepillantva a borotválkozó tükrébe, nem önmagát, hanem albérlőjét pillantja meg abban, s a saját pattanásait, furunkulusait, keléseit és táskás szemét azonmód az albérlőnek tulajdonítja, imigyen szólván: „A piszkos kampány győzött a tisztes munka fölött.”
Nem folytatom, holott lehetne még. Csak emlékeztetnék a causa sui-ra (most korántsem isteni-teológiai összefüggésben): nem lehetséges, hogy az okok önmagukban keresendők? Az ötös számú párttagkönyv tulajdonosában, a G. Fodor nevű nagy teoretikusban, a földből kinőtt kastély tulajdonosában, a miniszterelnök vejének oldalán elszórakozott sokmilliárdos zsíros bulikban, abban, ahogy Hódmezővásárhely szeme láttára (és az éjszakai sötétség „ellenfényében”) szétloptak mindent, amit csak lehetett; abban, ahogy pofátlanságuk növekedésével egyenes arányban néztek mindenkit hülyének, baromnak, naponta megalázható senkiházinak (mert – mint tudjuk – annyit érnek az emberek, amennyi van nekik), koszos lábtörlőnek, s abban, ahogy csókos haverjaik mindezt lihegve igyekeztek megideologizálni, az ötös számú firkászuktól az egyetem „tudós” rektoráig vagy a Batthyány nevet felvett privát tudós testületüktől az ipari körülmények közötti megrendelésre múltat gyártó intézetükig, a köztéri szobrászaiktól a kézből etetett egyházakig, valamint a Lendvai utca rozzant visszhangjaként harsogó „közszolgálati” kórusukig? – írja Gábor György tanár úr.

MEGOSZTÁS