Lendvai Ildikó helyére tette a dolgokat.

A volt országgyűlési képviselő írása a Népszava hasábjain jelent meg:

Annak idején Lukács György adta azt a címet egy művének: „Balázs Béla, és akiknek nem kell”. Nem személyekről és ízlésekről vitatkozott, hanem arról, ami mögöttük van: eltérő művészetfelfogások küzdelméről.

Hasonló kérdést érdemes feltenni Karácsony Gergellyel, illetve az MSZP és a Párbeszéd közötti együttműködéssel kapcsolatban. Mert itt sem csak a személyéről van szó, hanem arról, amit vállalása jelképez.

Ez pedig messze túlmutat a felszínen zajló választástechnikai vitán (közös lista vagy csak kitérés egymás útjából a koordináció segítségével a körzetekben). Önmagában ezzel magára adó politikus nem untatná a közönséget.

Bár az sincs rendben, ha elhazudjuk a különböző technikák tartalmi hátterét és következményeit. Az önálló lista markánsabb pártkaraktereket épít, ami nagyon is kívánatos volna, az ezzel járó jelöltkoordináció viszont csak két (esetleg három, de akkor hasonló nagyságrendű) párt esetében valósítható meg mind a 106 körzetben. Nálunk 4-5 demokratikus párt egyeztetésére volna szükség, ugyanakkor köztudott, hogy külön listához kinek-kinek legalább 27 külön jelöltje kell, hogy legyen. Ennyiszer 27 körzet pedig nincs. A választókerületek több mint negyedében a külön listát állító szervezetek mindegyikének el kell indulnia a többivel szemben, különben ugrik a lista. Amikor tehát a koordináció hívei azt a helyes elvet hangoztatják, hogy helyben egyetlen demokratikus jelöltet kell állítani, elfelejtenek szólni összesen 2 millió választópolgárnak, az ország negyedének, hogy ők ebből ki vannak hagyva.

Csak olyan nyomós okok indokolhatnák ezt, amelyek a mérleg másik serpenyőjében ellensúlyozzák a 2 millió állampolgár lesajnálását. Több párt lát ilyen okot. Noha magam nem osztom, de legitimnek tartom azt a gondolkodást is, amely szerint a legélesebb választóvonal a kormányviselt „régi” pártok és az „új erők” között van. Az ú.n. teljes elitváltásnak, a minden múltbéli tévedéstől, bűntől tiszta „harmadik erőként” való bemutatkozásnak a világban is vannak rokonszenves és kevésbé rokonszenves követelői, az újbaloldaltól az új-szélsőjobbig, a Podemostól és lelkes civilektől Trumpig, az LMP-től a Jobbikig. Ha valaki a „régiek” és az „újak” közti megkülönböztetést tartja a legalapvetőbbnek, ha az egyik oldalon „szüzeket”, a másikon a kormányzásban „prostituálódottakat” lát, akkor logikus, hogy árulásnak véli a „régi” MSZP és az „új” Párbeszéd együttműködését. Ők azok, akiknek Karácsony nem kell. Mert jelölése hidat épít a demokratikus tábor szerintük összeegyeztethetetlen két része között, ennyiben ő nemcsak önmaga, hanem egyike a jelképes szerepet betöltő „hídembereknek”. A híd pedig szerintük bűn, mert „jókat” és „rosszakat” kapcsol össze.

Ez a szemlélet volt a fő oka sok egyéb hiba mellett annak, hogy Botka László politikai innovációja elvérzett. Botka akkor egy MSZP-LMP tengely létrehozásával remélte a „régiek” és „újak” közti hidat megépíteni, ezzel a demokratikus ellenzéket tartalmi, szerkezeti és személyi tekintetben megújítani. Nagyívű terv volt, nagy kockázatokkal. Ennek érdekében akarta kiiktatni Gyurcsány Ferencet (és merült bele egy görcsös, áldatlan állóháborúba), akiről úgy vélte, ő a taszítóerő az LMP számára. Alábecsülte a volt miniszterelnökön túlmutató ellenállás mértékét: a híd nem épült meg.

Az MSZP-nek is van felelőssége abban, hogy a kormányviselt pártok elutasítása az „újakban” ilyen erős. Az LMP – noha egyenként szívesen fogadja az MSZP-hez és a régi kormányokhoz kötődő politikusokat – egyenesen úgy fogalmaz: nem kívánja előmozdítani „azok túlélését, akik kétszer kétharmadhoz segítették Orbán Viktort”. Visszacsíphetnék most azzal, hogy 2014-ben konkrétan az segítette a kétharmadhoz Orbán Viktort, hogy az LMP jelölteket indított a sikeresélyes demokratikus jelöltekkel szemben is, ami több körzetben. pl. Kunhalmi Ágnes esetében is vereségükhöz vezetett. Ennél fontosabb azonban az, hogy az MSZP valóban nem nézett szembe elvárható mélységben saját kormányzása vállalandó és hibás elemeivel, és úgy isten igazából nem szálazta szét ezeket. Ezért többek szemében nem volt elég világos vagy elég hiteles, miben akarja és miben nem akarja folytatni 2010 előtti gyakorlatát.

„Akiknek kell” és „akiknek nem kell” a Karácsony Gergely-féle hídmodell, azoknak most el kell dönteniük: mit tekintenek 2018 legnagyobb tétjének. Mert csak ez határozhatja meg, hol húzzák meg a politikai választóvonalakat. Szerintem a tét az, sikerül-e talán az utolsó percben a váltókat átállítani. Európában most dől el, kik kerülnek a fősodorba, a gyorsan haladó maghoz, és kik sodródnak a magába zárkózó perifériához. Magyarország ma az utóbbi irányba száguld őrült sebességgel. Azonnal másik sínre kell állítani. E cél esetében a törésvonal a demokratikus tábor „régi” és „új” erőit nem egymástól választja el, hanem a Fidesztől és a Jobbiktól. Akkor pedig mégiscsak kell az a szellemi-politikai híd a demokratikus tábort átszelő szakadék fölött, épüljön az bármilyen technikával. A híd, amelyet most Karácsony Gergely küldetése jelképez.

 


A valódi hírek csak az Ön segítségével tudnak terjedni. Ossza meg ezt a cikket és kövessen minket facebookon, vagy ismerősei továbbra is Habonytól fogják kapni az információkat


Tisztelettel köszönjük!
BalraMagyar
MEGOSZTÁS